Ahogy én látom (Ócsa szociográfiája 2010)

Már csak a szabadságom alatt, és a nagyszüleimhez jövök. Elvitt a kilátástalanság. Látom, most is nagyon sokan készülnek el. Meglepően sok ház kínálja magát eladón. Bámulom a mai "város"-t, rácsodálkozva egy épületre, egy-egy utcaképre. Ilyenkor önkéntelenül is kattan az ember agya, ismerős képekre azonnal ráhúzza az odavonatkozó emlékeket. Ja-ja, tíz-húsz év távlatából általában már csak a vizuális emlékek maradnak meg. Ahogy körbeszkennelem ezt az apró teret, minden sarokhoz tudok valami eseményt társítani. Pont ott álltunk, pont úgy, pont az a ház, pont így nézett ki. Pont, pont, pont. Itt semmi sem változott.

Húsz éve szerettem bele ebbe a tájba, meg abba a néhány faluba, ami itt nőtt ki a síkból. Ha csak tehetem, jövök, és bár néha hálátlan unoka módjára hanyagolom „nagyit”, azért nyaralni mindig ide esz a fene. Olyan meglátni a tájat, mint egy strapás hét péntekén beesni a lakásba. Lerúgod a cipőd, elterülsz a szőnyegen, szól a zene, kezedben ital. Minden a helyére kerül, otthon vagy. A falusi környezet, kunság kapuja, a lélek nappalija. Kandallóval. És bár szülőföldem már több kilométerre van innen, mégis hazajövök ide, ha belépek, lerúgom a cipőm.

Tényleg semmi. A díszburkolaton és templom vakolatán kívül, centire ugyanaz, mint 1990-ben. Dráma. Két évtized alatt nem épült és nem szépült semmi. (Jó, eltolták a grundot, a pályát, a régi iskolát, a pékséget és a többi, cserébe kaptuk a tájba a múltit.) Ami volt, azt is sikeresen hazavágták nagyjaink. Régen legalább egy-két tábor hozott valami életet a faluba, de mára a vezetőknek a beporosodott agyú, rövidlátó hülyéknek ezt is sikerült leépíteniük. Az idevezető út göröngyösebb, mint régen. Szemetet hord a szél az árok mentén, és a rövid szoknyás kurva mellett esernyő van a fölbeszúrva, jelölve a strázsát. Van hozzá egy sehova nem vezető körforgalom, ami csak a stricik parkolójául és megfigyelő, kiinduló, vagy éppen találkahelyéül szolgál. Van aki dévédét néz az autóban, más a napi bevételre vár. Az egyik kiszáll, az út mellé vizel. Majd vissza a kocsiba, elindul, kidobja a csikket, egy kört járőröz, megnézi hogy ki ment el, és honnan jön a pénz. Némelyik posztos prostinál megáll, feltartja a forgalmat. Valaki hirtelen kitérni kényszerül. A mögötte érkező erősen fékez, megcsúszik. A záróvonalon át kell kerülni pénzbehajtót és az alkudozót. Ez balesetveszélyes volt. Még sem mer dudálni senki. A körforgalom, a záróvonal és a KRESZ nem játszik. Rendőr persze sehol. Olyan ez, mint a senki földje. Aztán az egyik kocsival egy csoport bejön a városba. Megállnak a kocsmánál, betérnek. Nem emelnek szót ellenük. Még ismerik is őket. Erre hallom, hogy van itt két szuper rendőr, akiket állítólag a nyolckerből selejteztek le. Aztán láttam is egy maszek rendszámos öreg kockaladát rendőrségi kocsinak álcázva. Volt rajta villogó szabálytalanul meg egy rendőrségi embléma. Mondták, hogy ő a Tamás. A másik, az Attila. Ő is itt lakik, saját autóval jár. Azon is szabálytalanul van kint a kék fény, hogy lássuk ki, és mi itt a törvény. Valakik pont bratyiznak vele, ők imádják. Mások meg panaszolják. Kifogásolják, hogy a normatívából támogatják őket, de a munkájukat nem végzik rendesen. A környékbeli kurvák, és futtatók okán sokan kivannak rájuk, hiszen nincsenek visszaszorítva. Nincs jó vélemény. Mások szerint sem végeznek érdemi munkát, nincs látható eredmény. A kétes megítéléshez sok felszín alatt húzódó ügy társul. Erről időnként az interneten felbukkan némi infó, aztán újra csönd. Marad minden a régiben. Olyan mintha két életet élne a hely. Van a nyilvánosság előtti és van a külcsín alatti gazdasági világ. Különben kurvára nem tesznek semmit. Este a kocsmában vagy tízen-húszan voltak, egytől-egyig helyiek. A sarki tébolydából kiszűrődik a zene. Néha feltűnik pár strici. A Randevúban kétes alak eteti a gépet, a másik mellette áll, statisztál. Az utca félhomályba burkolódzik. Nyirkos este van. Fázósan hazatalálni. Járdát nem lelek, az út tele pocsolyákkal fedett kátyúkkal. Olyan az aszfalt, mint az ementáli. Az egyik háznál a sötétben az út gödrébe szórják a hamut. Lopva töltik, javítják az utat. Az egyik ilyen lyuknál hazafelé még nekem csapódik egy vakegér biciklis. Eldől. Nem lát. Olyan, mint a jövőkép. Sötét, és láthatatlan. Esőben nem szabad sétálni, vagy körbenézni. Locspocs minden. A házak kéményéből a füst leül az útközbeni párás levegőben. Ismét divat a hagyományos fűtés, a szemétégetés. Az elszállítás, vagy a tisztább gáz, az áram használata drága. Elhanyagolt, kihalt a település. Hiába a 21 század, a múltinacionális környezet, nem látszik a korszerűség. Csupán meghittsége, falusi környezete, szépsége kopott és változott. Ezzel nem lett kedveltebb és élhetőbb a hely. Nappal jobban látszik a leromlott állapot, a szürkeség. Tombol a hétvége, és egyetlen turistabuszt sem láttam. Pénteken délután még a Tourinfó irodán a két hölgy az unalmas zárást várta. Állítólag nyáron még egy nyugdíjas csoport megnézte a templomot, nyaltak egy fagyit a sarki cukiban, visszaszálltak és tovamentek. 20-40 percet voltak talán itt. Néha jön pár iskolai csoport, a közelből. Ennyi. A tomboló nyár közepén sem látni egyetlen külföldit, vagy számos hazait. Nincs rendszeres látogatottság. Nincs szervezett turizmus. (Most az év végével zárul egy turizmus fejlesztéssel foglalkozó pályázat. A kiírásra nem jelentkeztek, mert egyszer, korábban sikertelenek voltak. Most mikor felhívták erre a figyelmet, akkora pedig már lecsúsztak. Új koncepció nincs. A régiben gondolkodnak. Szálláshelyteremtés szóba sem jön.) Szálloda, motel is csak a szomszédos községekben van, hiába kisebb ott a népesség. Itt forgalom is alig. Csupán néhány nehéz teherautó dübörög át a város főutcáján a tiltás ellenére. Nem foglalkozik vele senki. A rendőr nem szirénázik. A jó út nem ide vezet. Már a korábbi körfogalomnál, az utolsó kurtizán után Alsónémedire, a régi ötös felé kanyarodva statikailag véget ér a közlekedés. Alvó település lett a városból. Az autópálya ide nem hozott lendületet. Mint nézem, más buszjáratok arra közlekednek, gyorsabb és jobb útvonalon, a pályán. Innen egyetlen ilyen gyorsjárat nem indul a főváros felé. „Az 1950-es évektől az ócsaiak jelentős része a fővárosba ingázó ipari munkás lett, a vasúton túl kiparcellázott területekre pedig ismét sokan települtek be”. Az ingázók ma mégis a bejutásra és a visszaútra panaszkodnak. A vasútállomás mellet bódésor, italozókkal. Pont most mondják be, hogy a vonat 35 percet késik. A szomszédos új piac mellől elvitték a hulladékgyűjtőket. A volt régire meg a szemetet hordják az ismeretlenek. A település melletti szántókat, erdőszéleket a kóbor kutyák és a kihordott illegális hulladékok övezik. Sorsára hagyott hanyatló városkép tárult elém. Elszomorító. Ez látlelet a fővárostól 30 km-re déli irányba.

Aszongya a Wikipédia, hogy „Ócsa mellett terül el a Turjánvidék, Turjános vagy Öregturján nevű ősi tőzegláp. Egyedülálló, 3575 hektáros jégkorszaki ősmocsár-maradvány. Az Ócsai Tájvédelmi Körzet a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik. Műemlék a „református templom. 13. századi román stílusú, háromhajós, kereszthajós bazilika, amely a premontrei rend számára épült, a román kor legértékesebb fennmaradt magyarországi alkotása.” - Mindez kit érdekel, ha nincs élet, nem jön az idegen, nincs forgalom, nincs bevétel, nincs kereslet és látogatottság. A számos helyi egyesület alig hallatja hangját. Marad a kilátástalanság és a helybéliek adóztatása, hogy az új városvezetés a legjobban érezze magát, s az új laptopokon színesebben láthassa az itt elhaló világot.