Tisztelt levélírók, kedves Péter, Gyuri, Gábor, Aladár, Zsuzsa s a többiek! A történelmi párhuzam, a múltbéli kapcsok alapján fordulok hozzátok. Az én hazám s a ti működési területetek, vagyis Európa e két országa vállt vállnak vetve harcolt a XVIII. század elején a Habsburgok ellen. Később a francia forradalom eszméi gyökeret vertek nálatok. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”, írta már akkor is a költő. Egyik elődöm az államfői székben – egy bizonyos Bonaparte Napóleon – kiáltványt intézett a magyar nemességhez, vagyis atyám őseihez; ez olyan kicsit, mintha magamhoz beszéltem volna. E sok szép múltbéli kapcsolatra való tekintettel Clemenceau nagyvonalúan elintézte, hogy a szláv és román törekvések dacára azért maradt is valami Magyarországból Trianon után, még ha ez benneteket nem is dob fel túlzottan. Hálából a magyarok a második világégés alatt francia hadifoglyok százait bújtatták. Nem is maradt el a köszönet: a hivatalos Franciaország ugyan elveszítette a háborút, de egy ügyes trükkel mégis győztesek lehettünk, így a párizsi békében fenntartottuk az ősi (1920-as) határaitokat. Az ’56-os forradalom idején honfi társunk, az Algériában született Camus nagyon szépen írt a szabadságért áldozott magyar vérről. Befogadtuk a bolsevik megtorlás elől menekülőket csakúgy, mint évekkel ezelőtt a zámolyi romákat.
Tulajdonképpen itt érkezem el mondandóm lényegéhez. A hagyományos magyar–francia barátságra, a történelmi gyökerekre és közös értékeinkre hivatkozva hadd kérjem viszonzásul a tisztelt levélíróktól, hogy fejenként (vagy családonként) fogadjanak be otthonukba egy rokonszenves roma családot azok közül, akiknek a feje fölé már nem jut hajlék a gall ég alatt. Magam is bevándorlók gyermekeként pontosan tudom, milyen jólesik, ha az embert befogadják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése