– Hej, István gazda – szólott az idegen –, még mindig csak egy girhes lova van? Micsoda maradiság! Bezzeg, ha két lovat fogna a szekerébe, nem tartanák lúzernek. Idővel ez lenne az elvárás.
– Haladjunk a korral! – kapacitálta a felesége is, aki mostanáig hallgatta a hívatlan vendég tirádáit a két lóról.
– Mindig egy lovunk volt, asszony! Meg is felelt tökéletesen.
– Régen. Öregapádnak. Nem akarsz túltenni rajta, te mamlasz?
Addig győzködték Istvánt, míg kelletlenül ráállott. Átvette a várositól a pénzt.
– S mi van, ha nem tudom visszafizetni?
– Ott a másik ló, elfogadom fedezetnek.
A következő esztendőben gyengén termett a föld, a takarmány kevés volt, az új lovat is föl kellett szerszámozni, az felemésztette a tartalékokat. Jött a hitelező a törlesztésért, de bizony Istvánnak csak egy zsák búzája maradt a padláson. Nem baj, elvitték a részlet fejében. Hanem a következő elsején már semmit sem talált a városi ember. Éktelen haragra gerjedt:
– Mindent felzabáltál, dőzsöltél az én pénzemen, mi? Amikor fizetni kéne, akkor meg sírdogálsz. A kamatokkal együtt épp két vacak gebe árával tartozol. El is vitte az új lovat, de még a régit is.”
A vállam fölött Széchenyi elolvasta a monitoron futó betűkből összeálló történetet a druszájáról. A fejét csóválta:
– Barátom, Herr von Ungváry, mi ez a marxista sületlenség? A hitel jó. Hasznot termel, lehetőséget teremt a vállalkozásra, a korlátaink átlépésére. Hát hová jutott volna az emberiség a kapitalizmus profitorientált, befektetésösztönző, innovatív rendszere nélkül?
Tényleg, hova?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése