Az első összezördülés a négyigenes népszavazáskor következett be. „Lepaktáltál a kommunistákkal!” „Elszabotálod a rendszerváltást!”, kiáltoztak, s aznap este Kovácsné nem főzött vacsorát. A választásra még egy televíziót vásároltak, hogy ne kelljen egymás mellett végigdrukkolniuk az eredmények alakulását.
A taxisblokád idején Kovács úr két napig nem aludt otthon, és amikor előkerült hazaárulónak nevezte a feleségét. A moziba járásról akkor szoktak le végleg, amikor Kovácsné egy szál virággal a kezében elindult a Demokratikus Charta tüntetésére, hogy a szocialistákkal közösen vonuljon fel a náci veszedelem ellen. „Én vagyok a veszedelem?”, hörgött utána Kovács az ajtóból. „Fasiszta állat…”, sziszegett vissza az amazon.
A ’94-es koalíciókötéskor a férj fogta a sezlont, és kiköltözött a nappaliba. Külön kosztpénzen voltak, a közös barátokkal megszakították a kapcsolatot, és soha többé nem táncoltak. ’98-ban az asszony összepakolta a bőröndjét, hogy – ha Kertész Imre int – meneküljön, de erre nem került sor. Házasságuk romokban hevert, már nem is köszöntek egymásnak. Kovács kopaszodni kezdett, ápolatlanul, borostásan, gyakran részegen jött haza. Kovácsné elhízott, nagy dioptriás szemüveget viselt, depresszió elleni gyógyszereket szedett.
És ekkor, amikor már nem remélték, megtörtént a nagy kibékülés. Az MDF és az SZDSZ közös listát állított. Kovács úr visszavitte a sezlont a hálóba, megborotválkozott, felesége fogyókúrázni kezdett és kidobta a gyógyszereit. Egymásra mosolyogtak, de a mosoly mögött keserűség bujkált. Megöregedtek, megcsúnyultak, elhidegültek.
Eltelt az ifjúságuk.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése