A mi (kis)városunk - Ócsa

Ilyen város nincs még egy!
Itt minden máshogy történik, és általában az is rosszul. Ha egyszer lesz itt vezetőváltás, ez a blog lesz a vádirat.
(De kisvárosunkat mi így is szeretjük ... - Ámbár, megvan a saját véleményünk.)

2011. március 26., szombat

Átadás-átvétel avagy a megszabadulás ( - jobbszél)

– Hát, kérem szépen – mondta a távozó miniszterelnök az újnak –, semmi akadálya az átadás-átvételnek. Tessék! – mutatott a rogyadozó épületre. – Én már nem megyek be, megzavarnának az emlékek, és olyan könnyen elérzékenyülök. De azt bátran állíthatom, hogy mindent rendben hagyok itt. A lelkiismeretem tiszta.
Azzal hátat fordított. Még hallotta, hogy utána kiáltanak („- És a kulcsok?”), de csak legyintett.
– Jusson be, ahogy tud!

Nem volt nehéz, mert közelebbről már látszott, hogy az ajtókat régen leszedték, az ablakkeretek csupaszon lengtek, és az összes nyílászárón, csapokon és réseken át folyt ki a pénz a házból. A lift előtt tábla jelezte, hogy nem működik. A lépcsőkorlát kidőlt, a fokok letöredeztek. Hullott a vakolat, de ahol megmaradt, ott a festésen ocsmány foltok éktelenkedtek, vagy gusztustalan graffitik csúfították el. Minden kongott az ürességtől. Eltűntek az asztalok, a bútorok, a virágok a tartókból, a galambok a párkányról, a titkárnő az irodából. Elvitték az órákat mind egy szálig, mintha a felszabadító Vörös Hadsereg járt volna erre. Nyoma sem maradt a telefonoknak, fénymásolóknak, faxoknak, számítógépeknek; meztelen vezetékek lógtak itt-ott.

A félemeleten, a sarokban gubbasztott egy magányos fotel, de amikor a miniszterelnök bele akart ülni, megjelent egy erőszakos kis emberke, közölte, hogy a tartozások fejében lefoglalja, és már vitte is.

Az egyik eldugott, távoli szobában aztán végre rábukkant valamire. Egy hatalmas szekrény állt a falnak tolva. „Na, ezt legalább itt hagyták”, gondolta. „Nézzük, mi van benne!”

Kinyitotta az ajtót, mire – mint valami középkori osszáriumból – dőlni kezdtek rá a csontvázak. Alig győzte kapkodni a fejét, egymás után hullott ki minden, amit betuszkoltak ide az elmúlt években. A legvégén még Kádár koponyája is kigurult. Kézbe fogta, mint a sírásó a Hamletben. Aztán kihajította az ablakon.

– Na, legalább tőled végleg megszabadulunk – dünnyögte.

*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése