– Hát, kérem szépen – mondta a távozó miniszterelnök az újnak –, semmi akadálya az átadás-átvételnek. Tessék! – mutatott a rogyadozó épületre. – Én már nem megyek be, megzavarnának az emlékek, és olyan könnyen elérzékenyülök. De azt bátran állíthatom, hogy mindent rendben hagyok itt. A lelkiismeretem tiszta.
Azzal hátat fordított. Még hallotta, hogy utána kiáltanak („- És a kulcsok?”), de csak legyintett.
– Jusson be, ahogy tud!
Nem volt nehéz, mert közelebbről már látszott, hogy az ajtókat régen leszedték, az ablakkeretek csupaszon lengtek, és az összes nyílászárón, csapokon és réseken át folyt ki a pénz a házból. A lift előtt tábla jelezte, hogy nem működik. A lépcsőkorlát kidőlt, a fokok letöredeztek. Hullott a vakolat, de ahol megmaradt, ott a festésen ocsmány foltok éktelenkedtek, vagy gusztustalan graffitik csúfították el. Minden kongott az ürességtől. Eltűntek az asztalok, a bútorok, a virágok a tartókból, a galambok a párkányról, a titkárnő az irodából. Elvitték az órákat mind egy szálig, mintha a felszabadító Vörös Hadsereg járt volna erre. Nyoma sem maradt a telefonoknak, fénymásolóknak, faxoknak, számítógépeknek; meztelen vezetékek lógtak itt-ott.
A félemeleten, a sarokban gubbasztott egy magányos fotel, de amikor a miniszterelnök bele akart ülni, megjelent egy erőszakos kis emberke, közölte, hogy a tartozások fejében lefoglalja, és már vitte is.
Az egyik eldugott, távoli szobában aztán végre rábukkant valamire. Egy hatalmas szekrény állt a falnak tolva. „Na, ezt legalább itt hagyták”, gondolta. „Nézzük, mi van benne!”
Kinyitotta az ajtót, mire – mint valami középkori osszáriumból – dőlni kezdtek rá a csontvázak. Alig győzte kapkodni a fejét, egymás után hullott ki minden, amit betuszkoltak ide az elmúlt években. A legvégén még Kádár koponyája is kigurult. Kézbe fogta, mint a sírásó a Hamletben. Aztán kihajította az ablakon.
– Na, legalább tőled végleg megszabadulunk – dünnyögte.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése