Szabadságmozaikok

Március 15-én  körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves
parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk
a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó
szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié,
közben lelkesen énekeltük  a Kossuth-nótákat, egyiket  másik után:
„ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;

közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred
húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta  ezredét
rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel, hogy segítségére
siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni, mit tesz kockára
a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját gyakran nézegettük
a vitrinben, miniatűr emaile portréja megidézte személyiségét, példaképpé
vált, mint Baradlay Richárd,  akinek alakját róla formálta meg  Jókai
a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva naplójegyzeteit;

beszélt Dessewffy Arisztidról, aki Aradon áldozta életét a hazáért, akasztás
helyett „kegyelemből” főbelőtték, mert letette a fegyvert a császári hadak
előtt; feleségéről, Szinyei Merse Emmáról, aki titokban kiásta csontjait
az aradi sáncárokból, és hazahozta egy kis veretes ládában, hogy hazai
földben nyugodjon a családi kastély temetőjében, persze azóta Margonya
fölül is elvették a hazai jelzőt;

Damjanits János pecsétgyűrűjéről, amit özvegye abból a vasláncból
készíttetett minden vértanú családjának, belevésve a neveket, amivel férjét
a kivégzésre vitték, ezt örökölte meg dédapám,  úgy viselte, mint a vértanúk
utolsó üzenetét abból a mennyei hazából, ahol nem szólnak többé a fegyverek,
ahol már színről színre látnak, aztán egy abbáziai nyaralás során lecsúszott
az ujjáról és beleesett a tengerbe, hiába keresték kétségbeesve, elveszett,
mint a szabadságharc, reménytelenül, de egy év múlva ugyanott, fürdés közben
valami megvágta a lábát, azt hitte, kagyló, aztán látta, hogy az elveszett vasgyűrű,
szabályosan beleállt a nagylábujjába, a rablánc életre kelt, hogy hirdesse
a szabadság szellemét, nagymamám odaajándékozta  a többi relikviával
a Hadtörténeti Múzeumnak, a vértanú gyűrűje közkincs kell, hogy legyen;

aztán eszembe jut az a pirospozsgás arcú, bricseszes férfi stüszivadász
kalappal, aki 1983-ban szembejött a szentendrei utcán, ahogy a babakocsi
zötykölődött a macskaköveken, kisfiam gurgulázott a gyönyörűségtől,
mikor az idős úr észrevette mindkettőnkön a kokárdát, könnyes szemmel
kezet csókolt, akkor még van remény, mondta;

kislányom a Duna-tüntetésen boldogan lobogtatta a hurkapálcikára
ragasztott papírzászlót, mikor egy idegen férfi a nyakába vette, hogy lássa
az embereket, ismerje meg saját szabadságra vágyó népét, voltunk tüntetésen,
mesélte otthon büszkén az apjának, tényleg anyu, kit is tüntettünk el?
a Kádár-rendszert, gondoltam magamban, de akkor még nem mertem
remélni, azóta látom, nem is megy az olyan könnyen;

2002-ben, a két választási forduló között álltam a zebránál,
vártam a zöldet, egy autó fékezett le mellettem, benne egy fülbevalós,
kigyúrt férfi, hirtelen letekerte az ablakot, kihajolt és gyűlölettől eltorzult
arccal jó zaftosat köpött a kokárdámra, csorgott le a nyála a kabátomról,
és még örülhetek, hogy nem lőtt le, ilyen esetek tömegesen fordultak elő
akkoriban, mikor a nemzet talpra állásáért, fennmaradásáért vívtunk
élethalálharcot, ki-ki a maga posztján;

Néhány éve egy szabadtéri ünnepségen vettünk részt, március közepe
úszott a verőfényben, kezemben kis papírzászló, sok ezer ajakról zengett
a Szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…” Éreztem,
hogy néznek, a  hónaljak alól két csillogó sötét szempár meredt rám,
szájamról próbálta leolvasni a szöveget, aztán kibukkant az egész fejecske:
anyukája karján egy öt-hatéves-forma, foghíjas néger kislány, barna  ujjaival
végigbökdöste zászlónk színsávjait, és kicsit pöszén sorolta:
Piros, fehér, zöld, Kassa magyar föld!

Beugrik egy kép diákkoromból, mikor az egyházi iskolában betiltották
a kokárdát március 15-én, ahogy vonultunk végig az utcán a kollégiumból
a tápintézetbe, egy lány úgy tiltakozott, hogy fordítva vette föl a fehérrel
fércelt rakott szoknyáját, legyen valami figyelmeztető jel, hogy ez a nap más,
most össze kell fogni, ha bezárnak vasárnapra, akkor is, ha négykézláb kell
felmosni a kollégium folyosóit büntetésből, akkor is, vakított a cérna
a sötét szöveten, kettes sorban felzárkóztunk mögé, feszített elöl a szoknya,
mint valami fekete zászló, a sok kis csíkon vibrált a napfény, ez volt
a mi kis szabadságharcunk, ahogy az oviban lehetett választani, hogy piros,
vagy nemzeti színű zászlót fessünk a kis hurkapálcikára ragasztott rajzlapra,
az óvónéni persze a pirosat kapacitálta, mondván, hogy egyszerűbb, csak
egy színt kell kikeverni, de én ötévesen a  másik mellett döntöttem tüntetőleg,
ez a magyar, mondtam dacosan;

Egyszer  észrevettem, hogy kamasz nővérem titokban cigizett a budiban,
és a folyosó falára kezdett kaparni valamit az öngyújtója fémjével, mit csinálsz,
kérdeztem, összekaparod a falat, ma van március 15-e, mormolta maga elé,
összeszorította száját, arca kigyúlt, és csikorgó fémhang kíséretében
betűnként bontakozott ki az ákombákom szöveg, amiről akkoriban sem
beszélni, sem írni nem lehetett: éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

B. Tóth Klári 

*