Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 10, 34a. 37-43)
A leghatalmasabb fa is egy piciny magból bontakozik ki, mely mag a kibontakozó fának minden jellemzőjét hordozza. A kereszténység ma egy olyan fa, melynek gyökerei, ágai, levelei vagy éppen csak az árnyéka az egész földre kiterjed. A kereszténységnek ez a fája mag állapotban úgy jelenik meg, ahogy ez a mai olvasmány. Minden lényeges benne van, és adott körülmények között a földön bárhol új hajtásként jelenhet meg. A kereszténység minden lényeges eleme megtalálható Péter beszédében. Ez az ő katekézise, minden katekézisnek mintája és magva.
Sokan megkísérelték már röviden és tömören megfogalmazni, hogy mi a kereszténység. Valaki úgy fogalmazott, hogy a kereszténység egy személy, Jézus Krisztus. Péter apostol is ezt mondja. Bemutatja Jézus Krisztust, mint történelmi személyt, akit a kortársai közül sokan személyesen ismertek, de egyoldalúan. Péter apostol (mindegy, hogy ő mondta vagy évtizedek múltán a szájába adják) úgy mutatja be a Názáreti Jézust, ahogy csak egy beavatott képes. A lényeggel kezdi: „Isten kente fel Szentlélekkel és hatalommal.” Tehát ő a fölkent, a messiás, a Krisztus, akit a próféták jövendölése alapján évszázadok óta várt Izrael népe, sőt az egész világ. Ezután, mint tanú, szemtanú, hiteles tanú arra hivatkozik, amit a Názáreti Jézus, mint fölkent, a Szentlélek hatalmával cselekedett. Csodákat tett, mert vele volt az Isten. Tanúságtétele abban csúcsosodik ki, hogy a feltámadt Jézusról is tanúskodik, nem hallomásból, hanem mint aki társaival együtt vele étkezett. Tehát nem látomásként jelent meg számukra, hanem élő emberként.
Van még két mozzanat ebben a katekézisben, ami egyrészt az eszkatalogikus jövőt vetíti előre, a másik pedig a bűnbocsánat teológiáját jelzi. Mindkettő hosszú fejtegetés igényelne, itt ez is a mag sűrűségében van jelen.
Gondolatok a szentleckéhez (Kol 3, 1-4)
Pál apostol, levelének ma idézett részletében, a feltámadás teológiáját fogalmazza meg. Ha egyedül csak Krisztus támadt volna fel a halálból, hogy élők és holtak bírája legyen, és előtte felkínálja a bűnbocsánat lehetőségét, akkor távol lenne tőlünk ez a Krisztus, és távol is maradna. Pál apostol közel hozza Krisztust, amikor bejelenti, majd más alkalommal kifejti, hogy Krisztussal együtt mi is feltámadunk a testi halálból. Előre mutat, amikor azt írja, hogy ne a testieket, a földieket keressük, hanem ami a feltámadás után vár ránk. Ő ezt így fejezi ki: „ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján”. Nem tudhatjuk, hogy Pál apostol korában és környezetében mennyire volt világos és érthető ez a kép és annak jelentése, de hogy fontos volt, azt mutatja az is, hogy az Apostoli hitvallásba is bekerült. Ami pedig ennyire fontos volt, az érthető is lehetett mindenki számára. Ma ezt nem lehet elmondani. Egy korábbi történelmi korszak joggyakorlata a háttere ennek a teológiai tételnek, ami hosszú fejtegetést igényelne, ahogy a mai olvasmány is tartalmaz ilyen tételeket.
Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20, 1-9)
Milyen nehezen jut el a jó hír az ember világos tudatáig! Vagy csak a jó hír előtt állít akadályt az emberi elme? A rossz hír tárt kapukat talál ott, ahol a jó hír nem képes bejutni? Az újságírók többségükben abból élnek, hogy felismerik a tárt kapukat, és szállítják ellenőrzés nélkül és gátlástalanul a rossz híreket. Tele lesz az elme, a tudat rossz hírrel, és a jó hír, az evangélium számára már hely sem marad?
Az a tanítvány, aki név nélkül jelenik meg a ma idézett evangéliumi beszámolóban, nem egyszer hallotta, hogy az Emberfiának szenvednie kell, de harmadnapra feltámad. A szenvedés előre jelzését nem voltak képesek elfogadni Jézus személyére vonatkoztatva, a feltámadásról pedig fogalmuk sem volt, el sem tudták képzelni, nem tudták kezelni, nem is hitték.
Egy emlékemet idézi fel húsz esztendő távolából ez a jelenet. Közvetlenül a rendszerváltás után meghívtak egy kisegítő iskolába nagyböjtben, hogy azoknak a tizenhat év körüli fiúknak, akik még az általános iskola osztályait ismételgették ki tudja hányadszor, egy karcagi iskolában, beszéljek húsvétról. Nagyon emlékezetes maradt számomra, ami ott történt. Beszéltem nekik a keresztútról, Jézus szenvedéséről és haláláról. Figyelmesen hallgatták a történetet, de amikor odajutottam, hogy Jézus feltámadt a halálból, az egyik nagyfiú, kérdezés nélkül közbevetette: „én ezt nem hiszem!”. A tanárok, akik a rend fenntartása érdekében többen is jelen voltak, zavarba jöttek, a többi gyerek cinkosan mosolygott. Mindez egy másodperc alatt történt, és mindenki izgalommal várta, hogy mit hebegek majd erre a közbevetésre. Saját magam számára is meglepő volt, de nem jöttem zavarba, hanem azt mondtam: „Igazad van, ez hihetetlen. Még azok az emberek sem hitték, akik személyesen ismerték Jézust, és éveken át tanítványai voltak. Egy sem akadt, aki ezt közülük előre elhitte volna. Nem is értették, mit jelent az, hogy feltámad a halálból. De kétezer éve, hogy a világon mindenütt hirdetik Jézus feltámadását a halálból. Minden keresztény templom ezt hirdeti. Minden keresztény ember hisz ebben. Mit gondolsz, kétezer év alatt hány templom volt és van a mai napig a világon? Meg tudod becsülni, hány keresztény ember élt és él a mai napig a világon, akik hisznek abban, hogy Jézus feltámadt a halálból, és hogy mi is fel fogunk támadni? Gondolod, hogy az ő fejükben nem fordult meg az ami a tiédben, hogy ez nem igaz? Mit gondolsz, akik hisznek a feltámadásban, azok butábbak mint te?”
Csak kérdések voltak ezek, nem érvelés. A fiúnak mégsem volt több kérdése, és mintha a jelenlévők mindegyike fellélegzett volna, mintha igazolva látták volna magukat, hogy minden kételyük ellenére ők azért hisznek Jézus Krisztusban, a feltámadottban.
Mi is kellett ahhoz, hogy az a bizonyos név nélküli tanítvány higgyen? Egy üres sír és az összehajtogatott leplek, melyek Jézus holttestét takarták. Ezek sem bizonyítékok, hanem inkább kérdések. Ezek valójában semmit sem bizonyítanak, mégis alkalmasak voltak arra, hogy valakinek felnyíljon a lelki szeme, és feltáruljon a tudatnak az a kapuja, ahol a jó hír már betérhet.
Időben és térben ma is jelen van az az üres sír, mely képes felnyitni szemünket úgy, hogy a halálon túl látjuk az új életre kelt embert, Krisztust, önmagunkat.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése