Az én régi adventjeim várakozással teltek. Nyitogattuk a kalendáriumot, csináltunk kis inget a Jézuskának, gyújtottuk az adventi koszorút, és igyekeztünk jók lenni.
Az én régi karácsonyaimon mindig otthon voltunk. Mindig hazaérkeztünk. Mindig együtt voltunk. Apám és anyám, nagyszüleim és aztán szép sorban a rokonság. Akkor rajtuk fordult meg a világ tengelye: nekik kellett adventi koszorút kötni, karácsonyfát állítani, szaloncukrot kötözni, értelmes és világraszóló ajándékokkal, finom vacsorával tenni széppé a karácsonyt.
Most rajtunk a sor. Most rajtunk forog a világ tengelye. Mi lesz, mi lett az idén adventből? Mi lesz az idén a karácsonyból?
Vajon haza tudunk-e majd érni, amikor az angyal csönget, vagy éjfélkor, amikor a kétévezredes csoda valóban megszületett? Vagy csak a múló idő dübörgését fogjuk hallani a hirtelen ránk szakadó csendben?
Hó nem szitál. Az ég derűs.
Csupán az este hűs.
A szív örül: Jézusra vár.
A lélek: fénysugár.
Havatlan pusztán mély a csend
egy csillag megjelent.
Az arcokra kíváncsiság
mély áhitata szállt.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése