„Hát hogy jön ahhoz az a pap, hogy megmondja, kinek milyen iskolába kell járni!” – fakadt ki a telefonkezelő asszony, mielőtt kapcsolta a Dabas-Sári iskola igazgatói irodáját; Dabason akkoriban még nem volt crossbar-telefon.
A kisváros Sári nevű településrészén a szeptemberi iskolakezdés botrányba fulladt, és a napok alatt országossá terebélyesedő vihar azokat is felzaklatta, akik általában közönyösen szemlélték a politikai skandalumokat. Az emberek érzékenyebben reagálnak a közéleti összecsapásokra, ha az gyerekeket érint. Úgy tetszett, hogy Dabason a küzdő felek harci viadalon kívánják eldönteni vitájukat. A küzdőtérre azonban nem kakasokat, nem harci kutyákat engednek, hanem kisiskolás gyerekeket.
A dabasi önkormányzat még júniusban úgy döntött, hogy a gyakorlatban is „kipróbálja”, szelídebben fogalmazva helyben alkalmazza az éppen végszavazás előtt álló közoktatási törvénynek azt a paragrafusát, amely bizonyos feltételekkel feljogosítja az iskolafenntartó önkormányzatot arra, hogy az intézményt átadja „más fenntartónak”. A kisváros képviselői a közigazgatásilag Dabashoz tartozó, valójában elkülönült Sári egyetlen általános iskoláját a katolikus egyház kezelésébe adták, felkínálva a Dabas központjában lévő iskolákat azoknak, akik továbbra is ragaszkodnak a világi oktatáshoz.
A kérdés nem az volt, hogy a sári szülők közül hányan nyelik le a békát, hanem az, hogy kiállja-e az éppen hatályba lépett törvény az ellene protestálók értelmezési próbáját. A közoktatási törvény világnézetileg elkötelezettként definiálta az egyházi fenntartású iskolákat, de gondosan kerülte annak ellentéteként a világi vagy világnézetileg el nem kötelezett megnevezés használatát, azt sugallva ezzel, hogy az utóbbi kategóriába tartozó iskolák jogi és morális státusa némiképpen átmeneti. Ugyanakkor az elkötelező intézményátadás megszorító feltétele az volt, hogy az alternatívaként felajánlott képzés igénybevétele nem háríthat aránytalan terhet a gyerekekre. Az aránytalan teher jogalkalmazói vagy bírói értelmezése annak a próbája volt, hogy vajon a közoktatás részleges egyháziasításának kormányzati szándéka megfelelő eljárási keretet kapott-e a törvény által egy alapjaiban liberális oktatáspolitikai korszakban, amikor a művelődési kormányzatnak csak igen szűk lehetősége van arra, hogy befolyásolja a közoktatás folyamatát.
Ha a jogszabály teremtette eljárásrend működőképesnek bizonyul, akkor a végrehajtó hatalom birtokosa megkísérelheti kihasználni önkormányzati pozícióit, és helyben kezdeményezni az általános iskolák sokaságának egyházi kézbe adását. Dabas-Sári ideális környezetnek látszott erre a próbára; az aránytalan teher tíz kilométer buszozást jelentett a világi oktatáshoz ragaszkodó gyerekeknek, az önkormányzatnak pedig azt, hogy a befogadó dabasi iskolában is biztosítania kell a jórészt csak szimbolikusnak tekintett szlováknyelv-oktatást. Nem volt reménytelen, hogy sikerül.
A szeptember azonban váratlan fordulatot hozott. A többségében szlovák ajkú és mélyen vallásos Sáriban a szülők zöme ugyanis nem íratta be gyermekét a Szent Jánosról elnevezett iskolába, de arra sem volt hajlandó, hogy Dabason keressen másik iskolát. Az első csengetés csak 70 nebulót talált az egyházi kezelésbe adott iskolaépületben, míg 228 társuknak a művelődési házban, a sportpálya öltözőjében és a kocsmában szerveztek kalózoktatást azok a kirúgott tanárok, akik nem voltak hajlandók segédkezni a világi oktatás rekatolizálásában. A dabasi iskolaigazgatók megkockáztatták, hogy képtelenek lennének ennyi gyereket befogadni, de a polgármester ügyet sem vetett rájuk. Kiderült, hogy a sáriak minden várakozás ellenére sem felejtették el anyanyelvüket, és számukra a szlovák nyelvoktatás korántsem csak jelképes értelmű, márpedig Dabason képtelenség lenne szlováknyelvoktatást szervezni. A város ura azzal fenyegetőzött, hogy bezáratja a kalóziskolának helyet adó intézményeket, erre válaszul a helybeliek őrséget szerveztek az épületek köré. A végsőkig elkeseredett szülők nem protestáltak, nem jogorvoslatot kerestek, hanem polgári engedetlenségi mozgalmat szerveztek; körülállták a művelődési házat, a sportpályát és a városháza értésére adták, hogy ha kezet emel a kalóziskolákra, akkor bármi megtörténhet.
A közvélemény akkor szembesült igazán azzal, hogy a Dabas-Sári iskolaügy nem tréfa, amikor a két főszereplő, Pásztor Győző kanonok és Horváth István kisgazda polgármester a segítségükre siető Pálfy G. István kamerája előtt kimagyarázkodott. Kettőjük kimerevített portréja hosszú évekre rögzült az emlékezetben. Az atya az óraközi szünetekről beszélt, arról, hogy ha megosztanák az épületet a kétféle iskola között, úgy a gyerekek óhatatlanul is egymás közelébe jutnának a folyosón és az udvaron. Blaszfémiáról beszélt, istenkáromlásról, amitől így aligha lehetne megóvni a katolikus iskola istenfélő tanulóit. Úgy fogalmazott, hogy a nyilvánosház és a zárda sem férne meg egyazon épület falai között. Láttatni akarta másokkal is, amit maga látni vélt: hátitáskás kisdiákok keresztes háborúját. A polgármester csak hajthatatlan volt és a politikai közbeszédben példátlanul vulgáris hangot ütött meg. Az ördögűző erény és a kérlelhetetlen közönségesség összhangzata tette a Dabas-Sári iskolaügyet megrázóvá.
A kisváros önkormányzata azt hitte, hogy ráerőszakolhatja akaratát a szülőkre, és csúnyán elszámította magát: kiderült, hogy a magánéletükben vallásgyakorló helyiek azt már nem hajlandók eltűrni, hogy felsőbb intésre ki kelljen költözniük a közpénzen épült iskolából, azt pedig pláne nem, hogy előírják számukra, milyen iskolába járassák gyerekeiket. Ebből azonban még nem lett volna országos ügy. A dabas-sári fekete szeptember azért válhatott a közoktatási rendszerváltás vízválasztójává, mert a polgármestert instruáló Dobos Krisztina helyettes államtitkár végzetesen elkésett azzal, hogy kirobbantsa az oktatáspolitika nagy kultúrharcát.
Az Antall-korszakban a bőbeszédű kurzusideológia és a pragmatikus megfontolás diktálta kormányzati cselekvés a közoktatás-politikában vált szét a legélesebben. A kormányzó párt számára a művelődési tárca és a Szalay utcai épületből elérhető, igazgatási távolságra lévő művelődési intézményrendszer a legértékesebb zsákmánynak számított. De miközben a kulturális pozíciók birtokbavételét Fekete György helyettes államtitkár vezényelte, és Beke Kata politikai államtitkár négy hónapos regnálása során Timkó Ivánnal, a kabinetiroda sajátos karakterű vezetőjével gyürkőzött, Andrásfalvy Bertalan miniszter a szocialistákhoz közel álló szociológust, Gazsó Ferencet bízta meg a közoktatási törvénytervezet elkészítésével, anélkül azonban, hogy annak tartalmára vonatkozóan világos politikai megrendelést adott volna. Gazsó tehát úgy vélhette, hogy a folyamatszabályozásra épülő, központilag vezényelt oktatásirányítást felszámoló reform dinamikája töretlen, miként a reformot vezénylő szakértők befolyása is. Az általa életre hívott munkabizottság tagjairól leperegtek a politikai közélet bárdolatlan vitái, úgy gondolták, hogy a közoktatás átalakítása a politikai felszín alatti szakértői mélyáramlatokban folyik. A Gazsó-bizottság törvénytervezete néhány hónap alatt elkészült, és azt a szakmai szervezetek és az érdekképviseletek már széltében-hosszában tárgyalták is, amikor a miniszter rádöbbent, hogy voltaképpen egyáltalán nem is ért egyet a túlzottan liberális jogszabály-koncepcióval.
Andrásfalvy miniszter 1991 nyarán szélnek eresztette a Gazsó-bizottságot, és papírkosárba dobta a bizottság törvénytervezetét. Úgy tűnt, vége a szakértői mélyáramlatok kontinuitásának, a lojális reformereket felváltják a közoktatáshoz radikális küldetéstudattal közelítő politikusok. A következő másfél évben valóban fennállt az a lehetőség, hogy a közoktatás intézményrendszerét és az ágazattal kapcsolatos jogalkotást destabilizálja a kormánypárt radikalizálódó jobbszárnya. A minisztérium saját kezébe vette az oktatási törvénytervezet szerkesztését. Kálmán Attila politikai államtitkár és Dobos Krisztina, a közoktatásért felelős helyettes államtitkár októberben már egy új verzióval lepte meg a közvéleményt, amely kétféle módon próbálta visszaállítani a közoktatás állami folyamatszabályozását. Életre hívta a hatósági jogkörökkel is felruházott területi oktatási központokat, amelyek véleményezhették a fenntartó által kinevezett igazgatókat, kimondhatták azok alkalmatlanságát, és kinevezhették az iskola-felügyelőket. A tervezet kitüntetett lehetőséget biztosított az egyházaknak arra, hogy helyi megállapodások révén átvegyék az önkormányzatoktól az iskolák fenntartását, ráadásul az egyházi iskolák felügyeletét magukra az egyházakra bízta. A Szalay utcai minisztérium vezetői a nemzeti alaptanterv szerkesztését is saját kezükbe vették, kidobták az elkészült anyagokat, és kitessékelték Báthori Zoltánt, aki eladdig koordinálta a munkát. Az új stáb munkáját Baranyi Károly, Baranyi Károlyt pedig személyesen Dobos Krisztina felügyelte.
Másfél év elteltével a radikális offenzíva kifulladt anélkül, hogy bármelyik lényeges kérdésben sikerült volna az áttörés. Időközben megszilárdították pozícióikat a korporatív érdekegyeztető fórumok – a közalkalmazotti törvény nyomán létrejött KIÉT és a művelődési tárca által életre hívott ideiglenes oktatási érdekegyeztető fórum –, és ez lehetőséget adott a szakszervezeteknek és az önkormányzati szövetségeknek arra, hogy hatékonyan támadják a kormányzati kalapból havonta előhúzott újabb és újabb törvényváltozatokat. A Baranyi Károly–Dobos Krisztina-féle nemzeti alaptanterv közmulatság tárgya lett. A miniszterelnök 1993 elején menesztette Andrásfalvyt – persze nem a közoktatási jogalkotás miatt; az Antall-korszakban a közoktatás – az ágazat szerencséjére – egyszerűen nem szerepelt a nagypolitikai alkuk agendáján. Az utód, Mádl Ferenc számára a kármentés maradt a legfőbb feladat. A közoktatási törvény tervezetéből kikerültek a legkirívóbban antiliberális passzusok, és a jogszabályt nyáron elfogadta a Ház. A nemzeti alaptantervet a kormányzati ciklusban már nem sikerült tető alá hozni, de Baranyi Károlyt és stábját a miniszter elcsapta. A megvert radikálisok számára nem maradt más hátra, mint hogy helyi szinten próbáljanak meg kirobbantani egy olyan közoktatási kultúrharcot, amely állásfoglalásra készteti és lépéskényszerbe hozza a művelődési kormányzatot. Mindent erre a lapra tettek fel. Így történt, hogy 1993 nyarán Dobos Krisztina is részt vett a dabas-sári iskola tantestületének sorsdöntő értekezletén, és arra intette a tanárokat, hogy állásukkal játszanak, ha továbbra is makacskodnak.
Sok jel utalt rá, hogy a radikális oktatáspolitikusok Dabast kezdettől talonban tartották egy nagyszabású közoktatási botrány lehetséges helyszíneként. A körzet országgyűlési képviselője 1980 óta a „pártpolitizálástól mentes” antiparlamentáris „népképviselet” emblematikus figurája, Fodor István volt, aki csekély különbséggel a szabad megmérettetést is kiállta. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy Pásztor Győző kanonok őt támogatta többek között Horváth István kisgazda jelölt ellenében. Az első forduló után Fodor mindössze hat szavazattal vezetett a szabad demokrata jelölt előtt, és nem volt kétséges, hogy a jobboldal a harmadik helyen álló kisgazda Horváth István mögé tömörülve igyekszik fordítani az álláson, amire meg is volt minden esélye. A második forduló előtt azonban a szocialisták által támogatott Fodor István karöltve Németh Miklós miniszterelnökkel Canossát járt Sáriban; mindketten Pásztor Győző elé járultak, majd részt vettek a vasárnapi szentmisén. A pap váratlanul úgy döntött, hogy Fodor István támogatására használja befolyását, és győzelemre segítette az első szabadon választott Országgyűlés „vezérfüggetlenjét”. A voksoláson kikapott Horváth István számára maradt a polgármesteri szék, az újraválasztott régi-új képviselő, a volt állatorvos, volt parlamenti alelnök, leendő honvédelmi államtitkár, Fodor István fontos és befolyásos nexusa maradt a kanonoknak és Dabas polgármesterének. Fodor István megtapasztalta, hogy a városban Pásztor Győző a tényleges úr, és készséggel igazított el minden érdeklődőt a dabasi közélet útvesztőiben. Fodor Istvánon kívül Dabasnak volt még egy protektora, mégpedig Plathy Iván, a művelődési tárca egyházi ügyekben is illetékes főosztályvezetője, aki a rendszerváltás előtt a dabasi művelődési osztályon dolgozott. A dabasiak tudni vélték, hogy egykor igen kemény legény volt, különösen a klerikális befolyást figyelte éberen.
A kívülállók azonban csak felszínesen ismerhették a dabasi politikai közéletet. Dabast 1967-ben egyesítették két szomszédos faluval, Sárival és Gyónnal azért, hogy a három falut alsó fokú közigazgatási központtá, közepét pedig kisvárossá fejlesszék. A rendszerváltást követően a két szélső település fejlesztési igényeinek a kiválás alternatívája adott nyomatékot. Horváth István polgármester – maga is gyóni – a fejlesztések híve volt, és drasztikusan meg kívánta kurtítani az oktatás és az egészségügy költségvetését. A város költségvetését három részre osztották, a három településrész pedig három, csaknem önálló önkormányzati jogokkal felruházott részönkormányzatot alakított. Kétféle játszma biztosította az egyensúlyt. A két szélső település a központ rovására gazdálkodott; a gyóni és a sári részönkormányzatok a dabasi részönkormányzat rovására diktálhattak a város egészének. A forrásokat nem lakosságarányosan osztották szét, hanem harmadolták, a dabasi iskola építésére felvett hitelt a központ, és nem a város egészének költségvetése terhére törlesztették. Mindez könnyen szétvethette volna a három települést, de a második típusú játszma elegendő centripetális erőt szabadított fel ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Az infrastruktúrafejlesztések ára főként a közoktatási és egészségügyi intézményrendszer alulfinanszírozása volt. A középiskolákat az akkor még működő oktatási bizottság tiltakozása ellenére a Pest megyei önkormányzat kezelésébe adták. Dabas alig vett részt a minisztérium közoktatási pályázatán, mert az elaprózott költségvetés megnehezítette a szükséges saját forrás előteremtését. A fejlesztések mellett a közoktatás ellehetetlenítésének feladata is a részönkormányzatokra hárult, ami saját lakosságuktól végzetesen elidegenítette, és arra késztette őket, hogy szövetséget kössenek a polgármesterrel. Az önkormányzati szakbizottságokat fokozatosan felszámolták, a részönkormányzatok élet-halál urai lettek a perifériákon, miközben üléseiket már nem merték helyben tartani.
A város első embere beiktatása után féktelen uszításba kezdett a költségvetési intézmények, az iskolák és mindenekelőtt a pedagógusok ellen. Gyónon a Horváth fivérek, a polgármester és testvére rontottak neki a helyi általános iskolának. A helyzet odáig fajult, hogy a gyóni részönkormányzat úgy ítélte meg, nincs szükség iskolai könyvtárra; a könyveket a faluházba szállították, majd fillérekért eladogatták. A sári iskola tanári kara meghasonlott, a fenyegető légkörben a pedagógusok egy része kétségbeesetten próbált helyezkedni. Kilincsányi Tamás iskolaigazgató a polgármester hívéül szegődött, csakhogy feledtesse pártmúltját. Az igazgató, aki néhány évvel korábban még pártfegyelmit adott azoknak, akik gyerekeiket hitoktatásra vitték, most látványosan megtért, a templomban magához vette a szentségeket, házának kertjében pedig nyári estéken feleségével együtt énekelte a Boldogasszony Anyánkat. 1993 júniusára minden készen állt ahhoz, hogy elkezdődjék a háború.
A sári részönkormányzat a kezdeti vonakodás után elvállalta a végrehajtó szerepét. Júniusban Pásztor Győző kanonok nyilatkozatot kért a tanulók szüleitől, hogy az iskolaátadást követően is beíratják-e gyerekeiket az immár katolikus sári iskolába. A nyilatkozatot csak úgy lehetett értelmezni, hogy az iskolaátadás befejezett tény, a helyi általános iskolának pedig nincs alternatívája. A visszaérkezett ívek összesítése alapján a kanonok azt állította, hogy az érintett szülők kétharmada kéri az iskola átadását a katolikus egyháznak. A sári részönkormányzatot eleinte felháborította az eljárás; az alpolgármester újabb nyilatkozatot köröztetett, amely egyértelműen megkérdezi a szülőket, akarják-e hát az iskola átadását az egyháznak, de a beérkezett nyilatkozatok a városházán eltűntek. Egy hét múlva szülői értekezletet tartottak, ahol a megjelent egyházi méltóságok és a minisztérium főosztályvezetője, Plathy Iván is szembesült azzal, hogy a szülők elsöprő többsége ellenzi az iskola átadását. Másnap a sári alpolgármester, illetve a sári részönkormányzat a népakaratra hivatkozva hivatalosan kezdeményezték az iskola átadását a katolikus egyháznak – egyetlen szlovák listás képviselő akadt, aki nem bírta ezt végigcsinálni, és lemondott. A sári részönkormányzat ezt követően a dabasi városházára menekült, és a képviselők nem mertek többé Sáriban mutatkozni.
A dabasi képviselő-testület a népakaratra, illetve a részönkormányzat grass-root kezdeményezésére hivatkozva nagy többséggel elfogadta a határozati javaslatot. Igaz, a jegyző kiosztott egy nyilatkozatot, amelyben a sári szülők 75 százaléka kategorikusan tiltakozott az iskolaátadás ellen, de a testület erről nem vett tudomást. Az egyik tiltakozó képviselő négy pontban foglalta össze törvényességi aggályait, de az első pont elmondása után a polgármester beléfojtotta a szót. Az ülést követően a jegyző sem bírta tovább, és lemondott. Az önkormányzat oktatási bizottságának higgadt és bátor elnöke, a sári iskola tanára, Nagy Ferenc megpróbált tiltakozni, válaszul a polgármester felszámolta az oktatási bizottságot, majd később az összes többi szakbizottságot. A Szent János katolikus iskola igazgatója a szentéletű Kilincsányi Tamás lett, aki szeptemberben elbocsátotta kollégáinak zömét. A kanonok azt nyilatkozta egy szlovák újságnak, hogy a szülők rövidesen észhez térnek majd, és lehajtott fejjel térnek vissza a nyájhoz. Addig is megtagadta a szentségek kiszolgáltatását az engedetlenektől, és kilátásba helyezte azt is, hogy bojkottálni fogja a vonakodó kisiskolások hitoktatását. A pap bízott abban, hogy a lelki zsarolás elegendő lesz a sikerhez, és a mélyen hívő falusiakat visszatartja majd attól, hogy ellenszegüljenek az egyháznak.
A kanonok tévedett, Sáriban szeptemberben elszabadult a pokol. A falusiak, jóllehet kínzó lelkiismereti vívódással, de fellázadtak. A korábbi években Sári mindent eltűrt Pásztor Győzőtől, de a pap ezúttal túl messzire ment, az iskolához és a gyerekekhez nyúlt. A minisztérium radikálisai, mindenekelőtt Dobos Krisztina helyettes államtitkár elégedetten szemlélték az eseményeket: végre kirobbant a közoktatás nagy világnézeti háborúja, és a Mádl-féle minisztérium színvallásra kényszerült. Kálmán Attila, a tárca politikai államtitkára a minisztérium nevében válaszolt az ügyben interpelláló képviselőknek, és a kormányzat támogatásáról biztosította a dabasi önkormányzatot. Most már csak az hiányzott a sikerhez, hogy a köztársasági megbízott arányosnak ítélje a világi oktatást választó diákok többletterheit, és precedenssé tegye az itteni iskolaátadást. Persze, hogy nem így képzelték egy évvel korábban, de azért a dabas-sári üggyel is jelezni lehetett, hogy nincs még vége a közoktatás alapkérdéseiről folyó vitának.
A szeptember derekán megtartott rendkívüli képviselőtestületi ülésen megjelent mindenki, aki már korábban ebbe az ügybe ártakozott. A nagypolitikusok vendégként foglaltak helyet és izgatottan figyelték a helyi küzdőteret; ki-ki szorított kedvencének. A sári szülők is bezsúfolódtak a díszterembe és kétségbeesetten figyelték a porondot. Ők nem tudták felhőtlenül élvezni a politikai vitát, gyerekeik sorsa volt a tét. A képviselő-testület, ahogyan az általában történni szokott, újrajátszotta az elmúlt hónapokban történteket, a vendégek jogán felszólaló nagypolitikusok pedig a közoktatási nagypolitika elmúlt éveinek vitáit visszhangozták. Felelősen gondolkodó, a közéleti perpatvarokat kedvetlenül szemlélő független képviselőként Fodor István ajánlkozott, hogy segít helyrehozni azt, amit a ronda pártpolitika elrontott. Töttösyné rászólt a sári szülőkre, hogy viselkedjenek rendesen. Való igaz, az asszonyok zokogtak, a férfiak agya elborult, a zárt tér a végletekig erősítette a sáriak indulatait, akik ráébredtek, hogy gyerekeiket kegyetlen viadalok szereplőiként használják. Pásztor Győzőnek az ülésteremből távozva el kellett haladni az előtérben gyülekező sári szülők sorfala között. Örökkévalóságnak tűnhetett a konok tekintettel elsiető pap számára ez a néhány másodperc. Örülhetett, hogy ennyivel megúszta.
 |
| Zolnay János |
Szeptember végére világossá vált, hogy az ügyből nem lesz korszakos világnézeti háború, a képviselő-testület kénytelen volt elfogadni a köztársasági megbízott indítványát, amely a gyerekek aránytalan terheire, valamint a szlovák oktatás megoldhatatlanságára hivatkozva az iskolaépület megosztását javasolta. A Dabas-Sári botrány elült, elvesztette politikai jelentőségét. A radikálisok nem tudták megfordítani az oktatáspolitika főirányát, a liberálisok pedig leckét kaptak a demokratikus önkormányzatisághoz fűződő illúzióik és a valóság kapcsolatáról. Nem volt kellemes felismerés, hogy az egyén kiszolgáltatottsága az önkényessé váló hatalomnak fordítottan arányos a település nagyságával. Azt sem volt könnyű megemészteni, hogy a dabas-sári ügyből csak azért nem lett tragédia, mert a nemszeretem intézménynek tekintett köztársasági megbízott hivatalát viselő Skultéty Sándor – Király B. Izabella testvére – korrekt módon értelmezte a jogszabályokat. A sári iskolaügy iránti érdeklődés hamar megcsappant. A tizenhat tantermes iskolaépületet tíz-hat arányban megosztották a világi és a katolikus iskola között, később az önkormányzati iskolának le kellett mondania két tanteremről a katolikus iskola javára. Mindkét épületszárnyban tanításra teljesen alkalmatlan csonka iskola jött létre, a gyerekek az ebédlőben, a könyvtárban és a szűk folyosókon is órákat hallgattak. A katolikus iskola kiegészítő támogatásként többször annyit kapott az önkormányzat pénzéből, mint az önkormányzati iskola. A kanonok, illetve az egyház beváltotta fenyegetését, és bojkottálta a hitoktatást a világi iskolában. Decemberben a két iskola közötti folyosón a katolikus iskola felől falat emeltek, amit azután az önkormányzati iskola felől a szülők leromboltak. Erre azért még felkapták a fejüket az újságírók, a
Népszabadság jegyzete a falbontó hírében álló Horn Gyulát emlegette. Dabas-Sárit azonban a politika után a sajtó is ejtette.
Tönkretett iskola, tönkretett település maradt az elcsendesedett botrány után.
