Például: - Gyerekviadal Dabas-Sáriban ( - Beszélő - tanúlság)

„Hát hogy jön ahhoz az a pap, hogy megmondja, kinek milyen iskolába kell járni!” – fakadt ki a telefonkezelő asszony, mielőtt kapcsolta a Dabas-Sári iskola igazgatói irodáját; Dabason akkoriban még nem volt crossbar-telefon. 

A kisváros Sári nevű településrészén a szeptemberi iskolakezdés botrányba fulladt, és a napok alatt országossá terebélyesedő vihar azokat is felzaklatta, akik általában közönyösen szemlélték a politikai skandalumokat. Az emberek érzékenyebben reagálnak a közéleti összecsapásokra, ha az gyerekeket érint. Úgy tetszett, hogy Dabason a küzdő felek harci viadalon kívánják eldönteni vitájukat. A küzdőtérre azonban nem kakasokat, nem harci kutyákat engednek, hanem kisiskolás gyerekeket.

A dabasi önkormányzat még júniusban úgy döntött, hogy a gyakorlatban is „kipróbálja”, szelídebben fogalmazva helyben alkalmazza az éppen végszavazás előtt álló közoktatási törvénynek azt a paragrafusát, amely bizonyos feltételekkel feljogosítja az iskolafenntartó önkormányzatot arra, hogy az intézményt átadja „más fenntartónak”. A kisváros képviselői a közigazgatásilag Dabashoz tartozó, valójában elkülönült Sári egyetlen általános iskoláját a katolikus egyház kezelésébe adták, felkínálva a Dabas központjában lévő iskolákat azoknak, akik továbbra is ragaszkodnak a világi oktatáshoz.

A kérdés nem az volt, hogy a sári szülők közül hányan nyelik le a békát, hanem az, hogy kiállja-e az éppen hatályba lépett törvény az ellene protestálók értelmezési próbáját. A közoktatási törvény világnézetileg elkötelezettként definiálta az egyházi fenntartású iskolákat, de gondosan kerülte annak ellentéteként a világi vagy világnézetileg el nem kötelezett megnevezés használatát, azt sugallva ezzel, hogy az utóbbi kategóriába tartozó iskolák jogi és morális státusa némiképpen átmeneti. Ugyanakkor az elkötelező intézményátadás megszorító feltétele az volt, hogy az alternatívaként felajánlott képzés igénybevétele nem háríthat aránytalan terhet a gyerekekre. Az aránytalan teher jogalkalmazói vagy bírói értelmezése annak a próbája volt, hogy vajon a közoktatás részleges egyháziasításának kormányzati szándéka megfelelő eljárási keretet kapott-e a törvény által egy alapjaiban liberális oktatáspolitikai korszakban, amikor a művelődési kormányzatnak csak igen szűk lehetősége van arra, hogy befolyásolja a közoktatás folyamatát.

Ha a jogszabály teremtette eljárásrend működőképesnek bizonyul, akkor a végrehajtó hatalom birtokosa megkísérelheti kihasználni önkormányzati pozícióit, és helyben kezdeményezni az általános iskolák sokaságának egyházi kézbe adását. Dabas-Sári ideális környezetnek látszott erre a próbára; az aránytalan teher tíz kilométer buszozást jelentett a világi oktatáshoz ragaszkodó gyerekeknek, az önkormányzatnak pedig azt, hogy a befogadó dabasi iskolában is biztosítania kell a jórészt csak szimbolikusnak tekintett szlováknyelv-oktatást. Nem volt reménytelen, hogy sikerül.

A szeptember azonban váratlan fordulatot hozott. A többségében szlovák ajkú és mélyen vallásos Sáriban a szülők zöme ugyanis nem íratta be gyermekét a Szent Jánosról elnevezett iskolába, de arra sem volt hajlandó, hogy Dabason keressen másik iskolát. Az első csengetés csak 70 nebulót talált az egyházi kezelésbe adott iskolaépületben, míg 228 társuknak a művelődési házban, a sportpálya öltözőjében és a kocsmában szerveztek kalózoktatást azok a kirúgott tanárok, akik nem voltak hajlandók segédkezni a világi oktatás rekatolizálásában. A dabasi iskolaigazgatók megkockáztatták, hogy képtelenek lennének ennyi gyereket befogadni, de a polgármester ügyet sem vetett rájuk. Kiderült, hogy a sáriak minden várakozás ellenére sem felejtették el anyanyelvüket, és számukra a szlovák nyelvoktatás korántsem csak jelképes értelmű, márpedig Dabason képtelenség lenne szlováknyelvoktatást szervezni. A város ura azzal fenyegetőzött, hogy bezáratja a kalóziskolának helyet adó intézményeket, erre válaszul a helybeliek őrséget szerveztek az épületek köré. A végsőkig elkeseredett szülők nem protestáltak, nem jogorvoslatot kerestek, hanem polgári engedetlenségi mozgalmat szerveztek; körülállták a művelődési házat, a sportpályát és a városháza értésére adták, hogy ha kezet emel a kalóziskolákra, akkor bármi megtörténhet.

A közvélemény akkor szembesült igazán azzal, hogy a Dabas-Sári iskolaügy nem tréfa, amikor a két főszereplő, Pásztor Győző kanonok és Horváth István kisgazda polgármester a segítségükre siető Pálfy G. István kamerája előtt kimagyarázkodott. Kettőjük kimerevített portréja hosszú évekre rögzült az emlékezetben. Az atya az óraközi szünetekről beszélt, arról, hogy ha megosztanák az épületet a kétféle iskola között, úgy a gyerekek óhatatlanul is egymás közelébe jutnának a folyosón és az udvaron. Blaszfémiáról beszélt, istenkáromlásról, amitől így aligha lehetne megóvni a katolikus iskola istenfélő tanulóit. Úgy fogalmazott, hogy a nyilvánosház és a zárda sem férne meg egyazon épület falai között. Láttatni akarta másokkal is, amit maga látni vélt: hátitáskás kisdiákok keresztes háborúját. A polgármester csak hajthatatlan volt és a politikai közbeszédben példátlanul vulgáris hangot ütött meg. Az ördögűző erény és a kérlelhetetlen közönségesség összhangzata tette a Dabas-Sári iskolaügyet megrázóvá. 

A kisváros önkormányzata azt hitte, hogy ráerőszakolhatja akaratát a szülőkre, és csúnyán elszámította magát: kiderült, hogy a magánéletükben vallásgyakorló helyiek azt már nem hajlandók eltűrni, hogy felsőbb intésre ki kelljen költözniük a közpénzen épült iskolából, azt pedig pláne nem, hogy előírják számukra, milyen iskolába járassák gyerekeiket. Ebből azonban még nem lett volna országos ügy. A dabas-sári fekete szeptember azért válhatott a közoktatási rendszerváltás vízválasztójává, mert a polgármestert instruáló Dobos Krisztina helyettes államtitkár végzetesen elkésett azzal, hogy kirobbantsa az oktatáspolitika nagy kultúrharcát.

Az Antall-korszakban a bőbeszédű kurzusideológia és a pragmatikus megfontolás diktálta kormányzati cselekvés a közoktatás-politikában vált szét a legélesebben. A kormányzó párt számára a művelődési tárca és a Szalay utcai épületből elérhető, igazgatási távolságra lévő művelődési intézményrendszer a legértékesebb zsákmánynak számított. De miközben a kulturális pozíciók birtokbavételét Fekete György helyettes államtitkár vezényelte, és Beke Kata politikai államtitkár négy hónapos regnálása során Timkó Ivánnal, a kabinetiroda sajátos karakterű vezetőjével gyürkőzött, Andrásfalvy Bertalan miniszter a szocialistákhoz közel álló szociológust, Gazsó Ferencet bízta meg a közoktatási törvénytervezet elkészítésével, anélkül azonban, hogy annak tartalmára vonatkozóan világos politikai megrendelést adott volna. Gazsó tehát úgy vélhette, hogy a folyamatszabályozásra épülő, központilag vezényelt oktatásirányítást felszámoló reform dinamikája töretlen, miként a reformot vezénylő szakértők befolyása is. Az általa életre hívott munkabizottság tagjairól leperegtek a politikai közélet bárdolatlan vitái, úgy gondolták, hogy a közoktatás átalakítása a politikai felszín alatti szakértői mélyáramlatokban folyik. A Gazsó-bizottság törvénytervezete néhány hónap alatt elkészült, és azt a szakmai szervezetek és az érdekképviseletek már széltében-hosszában tárgyalták is, amikor a miniszter rádöbbent, hogy voltaképpen egyáltalán nem is ért egyet a túlzottan liberális jogszabály-koncepcióval.

Andrásfalvy miniszter 1991 nyarán szélnek eresztette a Gazsó-bizottságot, és papírkosárba dobta a bizottság törvénytervezetét. Úgy tűnt, vége a szakértői mélyáramlatok kontinuitásának, a lojális reformereket felváltják a közoktatáshoz radikális küldetéstudattal közelítő politikusok. A következő másfél évben valóban fennállt az a lehetőség, hogy a közoktatás intézményrendszerét és az ágazattal kapcsolatos jogalkotást destabilizálja a kormánypárt radikalizálódó jobbszárnya. A minisztérium saját kezébe vette az oktatási törvénytervezet szerkesztését. Kálmán Attila politikai államtitkár és Dobos Krisztina, a közoktatásért felelős helyettes államtitkár októberben már egy új verzióval lepte meg a közvéleményt, amely kétféle módon próbálta visszaállítani a közoktatás állami folyamatszabályozását. Életre hívta a hatósági jogkörökkel is felruházott területi oktatási központokat, amelyek véleményezhették a fenntartó által kinevezett igazgatókat, kimondhatták azok alkalmatlanságát, és kinevezhették az iskola-felügyelőket. A tervezet kitüntetett lehetőséget biztosított az egyházaknak arra, hogy helyi megállapodások révén átvegyék az önkormányzatoktól az iskolák fenntartását, ráadásul az egyházi iskolák felügyeletét magukra az egyházakra bízta. A Szalay utcai minisztérium vezetői a nemzeti alaptanterv szerkesztését is saját kezükbe vették, kidobták az elkészült anyagokat, és kitessékelték Báthori Zoltánt, aki eladdig koordinálta a munkát. Az új stáb munkáját Baranyi Károly, Baranyi Károlyt pedig személyesen Dobos Krisztina felügyelte.

Másfél év elteltével a radikális offenzíva kifulladt anélkül, hogy bármelyik lényeges kérdésben sikerült volna az áttörés.  Időközben megszilárdították pozícióikat a korporatív érdekegyeztető fórumok – a közalkalmazotti törvény nyomán létrejött KIÉT és a művelődési tárca által életre hívott ideiglenes oktatási érdekegyeztető fórum –, és ez lehetőséget adott a szakszervezeteknek és az önkormányzati szövetségeknek arra, hogy hatékonyan támadják a kormányzati kalapból havonta előhúzott újabb és újabb törvényváltozatokat. A Baranyi Károly–Dobos Krisztina-féle nemzeti alaptanterv közmulatság tárgya lett. A miniszterelnök 1993 elején menesztette Andrásfalvyt – persze nem a közoktatási jogalkotás miatt; az Antall-korszakban a közoktatás – az ágazat szerencséjére – egyszerűen nem szerepelt a nagypolitikai alkuk agendáján. Az utód, Mádl Ferenc számára a kármentés maradt a legfőbb feladat. A közoktatási törvény tervezetéből kikerültek a legkirívóbban antiliberális passzusok, és a jogszabályt nyáron elfogadta a Ház. A nemzeti alaptantervet a kormányzati ciklusban már nem sikerült tető alá hozni, de Baranyi Károlyt és stábját a miniszter elcsapta. A megvert radikálisok számára nem maradt más hátra, mint hogy helyi szinten próbáljanak meg kirobbantani egy olyan közoktatási kultúrharcot, amely állásfoglalásra készteti és lépéskényszerbe hozza a művelődési kormányzatot. Mindent erre a lapra tettek fel. Így történt, hogy 1993 nyarán Dobos Krisztina is részt vett a dabas-sári iskola tantestületének sorsdöntő értekezletén, és arra intette a tanárokat, hogy állásukkal játszanak, ha továbbra is makacskodnak.

Sok jel utalt rá, hogy a radikális oktatáspolitikusok Dabast kezdettől talonban tartották egy nagyszabású közoktatási botrány lehetséges helyszíneként. A körzet országgyűlési képviselője 1980 óta a „pártpolitizálástól mentes” antiparlamentáris „népképviselet” emblematikus figurája, Fodor István volt, aki csekély különbséggel a szabad megmérettetést is kiállta. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy Pásztor Győző kanonok őt támogatta többek között Horváth István kisgazda jelölt ellenében. Az első forduló után Fodor mindössze hat szavazattal vezetett a szabad demokrata jelölt előtt, és nem volt kétséges, hogy a jobboldal a harmadik helyen álló kisgazda Horváth István mögé tömörülve igyekszik fordítani az álláson, amire meg is volt minden esélye. A második forduló előtt azonban a szocialisták által támogatott Fodor István karöltve Németh Miklós miniszterelnökkel Canossát járt Sáriban; mindketten Pásztor Győző elé járultak, majd részt vettek a vasárnapi szentmisén. A pap váratlanul úgy döntött, hogy Fodor István támogatására használja befolyását, és győzelemre segítette az első szabadon választott Országgyűlés „vezérfüggetlenjét”. A voksoláson kikapott Horváth István számára maradt a polgármesteri szék, az újraválasztott régi-új képviselő, a volt állatorvos, volt parlamenti alelnök, leendő honvédelmi államtitkár, Fodor István fontos és befolyásos nexusa maradt a kanonoknak és Dabas polgármesterének. Fodor István megtapasztalta, hogy a városban Pásztor Győző a tényleges úr, és készséggel igazított el minden érdeklődőt a dabasi közélet útvesztőiben. Fodor Istvánon kívül Dabasnak volt még egy protektora, mégpedig Plathy Iván, a művelődési tárca egyházi ügyekben is illetékes főosztályvezetője, aki a rendszerváltás előtt a dabasi művelődési osztályon dolgozott. A dabasiak tudni vélték, hogy egykor igen kemény legény volt, különösen a klerikális befolyást figyelte éberen.

A kívülállók azonban csak felszínesen ismerhették a dabasi politikai közéletet. Dabast 1967-ben egyesítették két szomszédos faluval, Sárival és Gyónnal azért, hogy a három falut alsó fokú közigazgatási központtá, közepét pedig kisvárossá fejlesszék. A rendszerváltást követően a két szélső település fejlesztési igényeinek a kiválás alternatívája adott nyomatékot. Horváth István polgármester – maga is gyóni – a fejlesztések híve volt, és drasztikusan meg kívánta kurtítani az oktatás és az egészségügy költségvetését. A város költségvetését három részre osztották, a három településrész pedig három, csaknem önálló önkormányzati jogokkal felruházott részönkormányzatot alakított. Kétféle játszma biztosította az egyensúlyt. A két szélső település a központ rovására gazdálkodott; a gyóni és a sári részönkormányzatok a dabasi részönkormányzat rovására diktálhattak a város egészének. A forrásokat nem lakosságarányosan osztották szét, hanem harmadolták, a dabasi iskola építésére felvett hitelt a központ, és nem a város egészének költségvetése terhére törlesztették. Mindez könnyen szétvethette volna a három települést, de a második típusú játszma elegendő centripetális erőt szabadított fel ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Az infrastruktúrafejlesztések ára főként a közoktatási és egészségügyi intézményrendszer alulfinanszírozása volt. A középiskolákat az akkor még működő oktatási bizottság tiltakozása ellenére a Pest megyei önkormányzat kezelésébe adták. Dabas alig vett részt a minisztérium közoktatási pályázatán, mert az elaprózott költségvetés megnehezítette a szükséges saját forrás előteremtését. A fejlesztések mellett a közoktatás ellehetetlenítésének feladata is a részönkormányzatokra hárult, ami saját lakosságuktól végzetesen elidegenítette, és arra késztette őket, hogy szövetséget kössenek a polgármesterrel. Az önkormányzati szakbizottságokat fokozatosan felszámolták, a részönkormányzatok élet-halál urai lettek a perifériákon, miközben üléseiket már nem merték helyben tartani.  

A város első embere beiktatása után féktelen uszításba kezdett a költségvetési intézmények, az iskolák és mindenekelőtt a pedagógusok ellen. Gyónon a Horváth fivérek, a polgármester és testvére rontottak neki a helyi általános iskolának. A helyzet odáig fajult, hogy a gyóni részönkormányzat úgy ítélte meg, nincs szükség iskolai könyvtárra; a könyveket a faluházba szállították, majd fillérekért eladogatták. A sári iskola tanári kara meghasonlott, a fenyegető légkörben a pedagógusok egy része kétségbeesetten próbált helyezkedni. Kilincsányi Tamás iskolaigazgató a polgármester hívéül szegődött, csakhogy feledtesse pártmúltját. Az igazgató, aki néhány évvel korábban még pártfegyelmit adott azoknak, akik gyerekeiket hitoktatásra vitték, most látványosan megtért, a templomban magához vette a szentségeket, házának kertjében pedig nyári estéken feleségével együtt énekelte a Boldogasszony Anyánkat. 1993 júniusára minden készen állt ahhoz, hogy elkezdődjék a háború.

A sári részönkormányzat a kezdeti vonakodás után elvállalta a végrehajtó szerepét. Júniusban Pásztor Győző kanonok nyilatkozatot kért a tanulók szüleitől, hogy az iskolaátadást követően is beíratják-e gyerekeiket az immár katolikus sári iskolába. A nyilatkozatot csak úgy lehetett értelmezni, hogy az iskolaátadás befejezett tény, a helyi általános iskolának pedig nincs alternatívája. A visszaérkezett ívek összesítése alapján a kanonok azt állította, hogy az érintett szülők kétharmada kéri az iskola átadását a katolikus egyháznak. A sári részönkormányzatot eleinte felháborította az eljárás; az alpolgármester újabb nyilatkozatot köröztetett, amely egyértelműen megkérdezi a szülőket, akarják-e hát az iskola átadását az egyháznak, de a beérkezett nyilatkozatok a városházán eltűntek. Egy hét múlva szülői értekezletet tartottak, ahol a megjelent egyházi méltóságok és a minisztérium főosztályvezetője, Plathy Iván is szembesült azzal, hogy a szülők elsöprő többsége ellenzi az iskola átadását. Másnap a sári alpolgármester, illetve a sári részönkormányzat a népakaratra hivatkozva hivatalosan kezdeményezték az iskola átadását a katolikus egyháznak – egyetlen szlovák listás képviselő akadt, aki nem bírta ezt végigcsinálni, és lemondott. A sári részönkormányzat ezt követően a dabasi városházára menekült, és a képviselők nem mertek többé Sáriban mutatkozni. 

A dabasi képviselő-testület a népakaratra, illetve a részönkormányzat grass-root kezdeményezésére hivatkozva nagy többséggel elfogadta a határozati javaslatot. Igaz, a jegyző kiosztott egy nyilatkozatot, amelyben a sári szülők 75 százaléka kategorikusan tiltakozott az iskolaátadás ellen, de a testület erről nem vett tudomást. Az egyik tiltakozó képviselő négy pontban foglalta össze törvényességi aggályait, de az első pont elmondása után a polgármester beléfojtotta a szót. Az ülést követően a jegyző sem bírta tovább, és lemondott. Az önkormányzat oktatási bizottságának higgadt és bátor elnöke, a sári iskola tanára, Nagy Ferenc megpróbált tiltakozni, válaszul a polgármester felszámolta az oktatási bizottságot, majd később az összes többi szakbizottságot. A Szent János katolikus iskola igazgatója a szentéletű Kilincsányi Tamás lett, aki szeptemberben elbocsátotta kollégáinak zömét. A kanonok azt nyilatkozta egy szlovák újságnak, hogy a szülők rövidesen észhez térnek majd, és lehajtott fejjel térnek vissza a nyájhoz. Addig is megtagadta a szentségek kiszolgáltatását az engedetlenektől, és kilátásba helyezte azt is, hogy bojkottálni fogja a vonakodó kisiskolások hitoktatását. A pap bízott abban, hogy a lelki zsarolás elegendő lesz a sikerhez, és a mélyen hívő falusiakat visszatartja majd attól, hogy ellenszegüljenek az egyháznak.

A kanonok tévedett, Sáriban szeptemberben elszabadult a pokol. A falusiak, jóllehet kínzó lelkiismereti vívódással, de fellázadtak. A korábbi években Sári mindent eltűrt Pásztor Győzőtől, de a pap ezúttal túl messzire ment, az iskolához és a gyerekekhez nyúlt. A minisztérium radikálisai, mindenekelőtt Dobos Krisztina helyettes államtitkár elégedetten szemlélték az eseményeket: végre kirobbant a közoktatás nagy világnézeti háborúja, és a Mádl-féle minisztérium színvallásra kényszerült. Kálmán Attila, a tárca politikai államtitkára a minisztérium nevében válaszolt az ügyben interpelláló képviselőknek, és a kormányzat támogatásáról biztosította a dabasi önkormányzatot. Most már csak az hiányzott a sikerhez, hogy a köztársasági megbízott arányosnak ítélje a világi oktatást választó diákok többletterheit, és precedenssé tegye az itteni iskolaátadást. Persze, hogy nem így képzelték egy évvel korábban, de azért a dabas-sári üggyel is jelezni lehetett, hogy nincs még vége a közoktatás alapkérdéseiről folyó vitának.

A szeptember derekán megtartott rendkívüli képviselőtestületi ülésen megjelent mindenki, aki már korábban ebbe az ügybe ártakozott. A nagypolitikusok vendégként foglaltak helyet és izgatottan figyelték a helyi küzdőteret; ki-ki szorított kedvencének. A sári szülők is bezsúfolódtak a díszterembe és kétségbeesetten figyelték a porondot. Ők nem tudták felhőtlenül élvezni a politikai vitát, gyerekeik sorsa volt a tét. A képviselő-testület, ahogyan az általában történni szokott, újrajátszotta az elmúlt hónapokban történteket, a vendégek jogán felszólaló nagypolitikusok pedig a közoktatási nagypolitika elmúlt éveinek vitáit visszhangozták. Felelősen gondolkodó, a közéleti perpatvarokat kedvetlenül szemlélő független képviselőként Fodor István ajánlkozott, hogy segít helyrehozni azt, amit a ronda pártpolitika elrontott. Töttösyné rászólt a sári szülőkre, hogy viselkedjenek rendesen. Való igaz, az asszonyok zokogtak, a férfiak agya elborult, a zárt tér a végletekig erősítette a sáriak indulatait, akik ráébredtek, hogy gyerekeiket kegyetlen viadalok szereplőiként használják. Pásztor Győzőnek az ülésteremből távozva el kellett haladni az előtérben gyülekező sári szülők sorfala között. Örökkévalóságnak tűnhetett a konok tekintettel elsiető pap számára ez a néhány másodperc. Örülhetett, hogy ennyivel megúszta.

Zolnay János

Szeptember végére világossá vált, hogy az ügyből nem lesz korszakos világnézeti háború, a képviselő-testület kénytelen volt elfogadni a köztársasági megbízott indítványát, amely a gyerekek aránytalan terheire, valamint a szlovák oktatás megoldhatatlanságára hivatkozva az iskolaépület megosztását javasolta. A Dabas-Sári botrány elült, elvesztette politikai jelentőségét. A radikálisok nem tudták megfordítani az oktatáspolitika főirányát, a liberálisok pedig leckét kaptak a demokratikus önkormányzatisághoz fűződő illúzióik és a valóság kapcsolatáról. Nem volt kellemes felismerés, hogy az egyén kiszolgáltatottsága az önkényessé váló hatalomnak fordítottan arányos a település nagyságával. Azt sem volt könnyű megemészteni, hogy a dabas-sári ügyből csak azért nem lett tragédia, mert a nemszeretem intézménynek tekintett köztársasági megbízott hivatalát viselő Skultéty Sándor – Király B. Izabella testvére – korrekt módon értelmezte a jogszabályokat. A sári iskolaügy iránti érdeklődés hamar megcsappant. A tizenhat tantermes iskolaépületet tíz-hat arányban megosztották a világi és a katolikus iskola között, később az önkormányzati iskolának le kellett mondania két tanteremről a katolikus iskola javára. Mindkét épületszárnyban tanításra teljesen alkalmatlan csonka iskola jött létre, a gyerekek az ebédlőben, a könyvtárban és a szűk folyosókon is órákat hallgattak. A katolikus iskola kiegészítő támogatásként többször annyit kapott az önkormányzat pénzéből, mint az önkormányzati iskola. A kanonok, illetve az egyház beváltotta fenyegetését, és bojkottálta a hitoktatást a világi iskolában. Decemberben a két iskola közötti folyosón a katolikus iskola felől falat emeltek, amit azután az önkormányzati iskola felől a szülők leromboltak. Erre azért még felkapták a fejüket az újságírók, a Népszabadság jegyzete a falbontó hírében álló Horn Gyulát emlegette. Dabas-Sárit azonban a politika után a sajtó is ejtette. 

Tönkretett iskola, tönkretett település maradt az elcsendesedett botrány után.

Zolnay János

Beszélő 

*

Az önkormányzatok fizetési hajlandósága miatt védendő fogyasztókká válnak egyes intézmények ( - példátlan elnök úr)

A fűtési szezon ideje alatt nem lehet kikapcsolni egyes állami vagy önkormányzati közintézményeket a folyamatos távhő-, földgáz- és villamosenergia-ellátásból - közölte a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium kedden. 

A parlament hétfőn fogadta el az erről szóló törvénymódosítást, amely - a minisztérium megfogalmazása szerint - "az Országgyűlés a Kormány és a szaktárca törekvéseivel összhangban az ágazati törvények egyidejű módosításának elfogadásával gondoskodik egyes állami vagy önkormányzati közintézmények folyamatos távhő-, földgáz- és villamosenergia-ellátásának biztosításáról. A döntés nyomán a fűtési szezon ideje alatt nem kapcsolthatók ki a szolgáltatásból az egészségügyi, közoktatási és szociális közintézmények."

A közlemény hangsúlyozza: "a díjfizetési hátralékok miatt felfüggesztett közszolgáltatások ellehetetlenítik az érintett intézmények feladatellátását, rontják a betegek, tanulók és gondozottak életminőségét, egészségét. Az elfogadott változásokkal a földgáz-, a villamos energia- és a távhőszolgáltatás megszakítás nélküli biztosítása érdekében kikapcsolási moratórium lép életbe az állami vagy önkormányzati feladatot ellátó egészségügyi, közoktatási és szociális közintézmények esetében."

A moratórium a közintézményi felhasználó kezdeményezése szerinti időszakra, de legfeljebb az adott év október 15. és a következő év április 15. közötti időszakra terjedhet ki a jogszabályokban meghatározott feltételek teljesülése esetén. A moratórium alatt nem kezdeményezhető a közintézményi felhasználó közüzemi szerződésének fizetési késedelem miatti felmondása, az adott szolgáltatásból való kikapcsolása. A szolgáltató követelését azonban bírósági, vagy egyéb törvényes úton érvényesítheti. A moratórium következtében felmerülő költségek a szolgáltatót terhelik, azokat nem háríthatja át más felhasználókra.

A módosítás nyomán védendő fogyasztóvá válnak a kórházak, iskolák és a bentlakásos szociális intézmények, melyek között kiemelt státuszt élveznek a gyermekjóléti és gyermekvédelmi feladatot ellátó intézetek - olvasható az NFM közleményében. A moratórium részletes feltételeit kormányrendelet határozza majd meg.   

A közlemény felidézi, hogy a Nemzeti Távközlési Gerinchálózat létrehozásának elősegítése érdekben a parlament elfogadta a villamos energiáról szóló törvény módosításáról szóló javaslatot is. A jövőben a gerinchálózat infrastruktúrájának alapját a Magyar Villamos Művek Zrt. optikai hálózata biztosíthatja anélkül, hogy az a kormányzati célú hírközlési szolgáltató tulajdonába kerülne.

A módosítások 2012. január elsején lépnek hatályba.  

*

Már az állomány is eltünik ( - avagy a helyzet Ócsán e téren változatlan)

Közel 270 fiatal kezdte meg rendőri hivatását augusztus elsejével Pest megyében, adta hírül több hírforrás. 

Ócsára az ígéretek és a beszámolók ellenére ismét egy se jutott.

Bukodi Károly jelenlegi polgármester, még alpolgármesterként az azóta megszüntet és felszámolt online fogadóóráján is többször kilátásba helyezte a rendőri állomány növelését, mivel a mai kettővel nem sokat érünk. 

Legutóbb az ötmilliós Ócsai Kisbíró fizetett tollnokának nyilatkozta, hogy augusztus végéig nagyjából 400 rendőr érkezik megyei rendőr-főkapitányságra, amiből a dabasi kapitányság 33 főt fog kapni foglalkoztatásra.  

Dr. Simon Tamás r. dandártábornok, mb.  főkapitány  - akivel találkozott Bukodi Károly 

Mint látható, augusztusnak vége, és a beígért rendőri állománynak nyoma nincs. 

Bukodi Károly ígérete ismét beváltatlan maradt, mint eddig legtöbbször. Mindezt sajnálattal tapasztaljuk, és vesszük ismét tudomásul. Lassan már kérdezni sem merünk tőle ennek kapcsán.  Szomorúan regisztráljuk nem csupán ez által, hogy a városvezetés egyre inkább rossz irányt vesz, és nem képes Ócsa életvitelét, az emberek elvárásait lekövetni.  És ez most nem csak a rendőrök hiányában, a közterület-felügyelők munkájában, hanem a város általános életében, történéseiben és mindennapjaiban is károsan mutatkozik.

De visszatérve a minket érintő aktuális rendőri problémákra.  Mint közismert a mai két fős állomány rendkívül kevés. Többségében bizalmatlanok az emberek a helyi illetőségű ismert rendőrökkel szemben, míg a lakosság más része előítéletes velük szemben. Több mendemonda és kétes hír terjeng körülöttük. Ennek ellenére mégis csak ők adnák a szolgálatot. Számos esetben azonban mégis elvezénylik őket, pedig Ócsa város nem kis támogatást nyújt részükre.

Akár hogy is legyen, Ócsa városának szüksége lenne megbízható jó rendőrökre. Most ezek a személyek hiányoznak. De hova az ígéret és a mögöttes tartalom?

Az ÖNkorNET szerint  valamennyi Pest megyei rendőrkapitányság és a főkapitányság Közterületi Szolgálata és az Autópálya Alosztályainak állománya is bővült az új rendőrök jelenlétével. 

Fogadásuk augusztus elsején, ünnepélyes keretek között történt meg, a szolgálati helyük szerinti rendőrkapitányságokon. A fiatalok koordinátorok felügyelete mellett kezdik meg munkájukat, közrendvédelmi területen, járőrként teljesítenek majd szolgálatot. 

Hogy valójában hol, az rejtély, mert Ócsa ebből is sikeresen kimaradt. Nem hiába pesszimista a helyi ember, amikor elkeseredett és hitetlen az önkormányzatával szemben. 

Az önkormányzat és annak vezetése pedig mindet el is követ azért, hogy ez a rossz érzés fennmaradjon.

*

Kiárulták a várost ( - eldöntötték, vége)

Ma megtörtént az utolsó lépés. A lakossági fórum előtti napon, egy elhallgatott rendkívüli ülés alkalmával kiárulták Ócsát a Horváth és Bukodi köré láncolt képviselők. 

Ma meghozták az utolsó döntést, hogy a kormányzati elképzelés visszavonhatatlanul megvalósuljon. Minden ezt követő összejövetel csupán már színjáték.  

Alsópakony kiszemelt állami területét átsorolták belterületé, módosítotték a helyi építészi szabályzatot, és már alá is van papírozva a szociális lakópark ügye. 

Hortváth Zoltán megbízott főépítész cége egy újabb zsíros megrendelést kapott Bukodi Károly felkérésére. hogy leporolhassa a már korábban kifizetett óvoda bővítésének terveit és egy asztalhoz ülve a megszavazó képviselőkkel ismét milliókat kaszálhasson. Ki gondolta volna, hogy egy anyagi nehézségekkel küszködő kisváros úgy ossza és szórja a lakossági milliókat a komálós vállalkozók közt, hogy azzal a várost tovább szegényítik.  Nem hiszem, hogy az ezt jóváhagyó Bukodiné nem érdekelt ebben anyagilag. Különben miért szavazott a saját választói ellen?  Vagy például a kajánul mosolygó egyszerű szakács, a Kardos Zoltán végig tudta-e gondolni, hogy mit támogat, és hogy ezzel miként él vissza a szavazói bizalommal? Szerinte ezek után ezeknek az emberek lesz még esélyük újraválasztatni magukat a jövőben, amikor értelmesebb és ambiciózusabb emberek vannak ma kisemmizve a háttérben?

Nem is értem, hogy egy Buza Ernő egy Gallai Zoltán, vagy a Bukodiné miként képes az emberek szemébe nézni azok után, hogy újkori megválasztásuk óta folyamatosan a város és az itt élők ellen tesznek? Mert Horváth Tamás, Bukodi Károly és Kardos Zoltán mentalitásán nincs mit csodálkozni. De, hogy egy anyagilag jól álló, iskolában dolgozó Bukodiné miként adhatja el a lelkét, áldozhatja fel a tisztességét, becsületét ezeknek a városi tisztségviselők oltárán, az már igazi rébusz a számomra. Talán mégis csak neki kéne elsőnek lemondania, és elhagynia a léket kapott önkormányzati hajót.

Holnap már minden más lesz. A tehetetlenségi erő még enged némi haladásnak látszó mozgást, de eközben egyre mélyebbre süllyed Ócsa városa a tisztikara nyomán. 

Holnap már hiába a lakossági fórum, a fordulat és a felemelkedés elmarad. A kormány már biztos átgázol rajtunk. A szabad utat a várost kiáruló képviselők adták meg a szövetségeseknek. Kilencezer ócsai lakót beáldozva. Ez a mostani képviselő-testületi határozat felér egy árulással.  Holnap dobálhatják a helyiek a cetlijeiket a szabadidőközpont urnájába, semmit nem fog érni. Lesz némi kérdez-felelek, de semmi több. 

Ócsa képviselői elfogadták, hogy Horváth Zoltán lesz a projekt összekötő koordinátora. Ezzel szinte képviselői szintre emelték, szavazatok nélkül. Gondolom ennek árát, ismét majd mi fizethetjük.

Döntöttek, hogy pályázati önrészből bővítik az Óvodát, és bölcsőde építésbe fogunk saját erőből, némi pályázati segítséggel. Hogy ennek pénzügyi alapjait a szakács végzettségű Kardos Zoltán a helyi Gazdasági Bizottság elnöke honnan veszi biztosítottnak, arra az arcán látható kifejezés sem adott választ. A képviselők nem is firtatták. Ezt eldöntötték, és így lesz. Horváth Zoltán meg alig tudta visszafogni dagoberti érzéseit. 

Más jelentős dolog  nem történt a mai rendkívüli ülésen. Hacsak az nem, hogy tartás nélkül feladták a várost,  kiürítették a spejzt és biankóra váltották az emberek jövőjét a Fideszes képviselők. No meg a Bukodiné drága. 

A kiárusítás ellen csupán Dönti Károly, Inczeffy Szabolcs és Török László szavazott nemmel.

Holnap majd szegény Szűcs Lajos ott fog pózolni a Szabadidő Központ színpadán Horváth mellet és Bukdoi oldalán, készen arra, hogy elfogadja az inasoktól a fejméretére fonatott babér koszorút. 

*

A 35. Ócsai Kulturális Napok naplója és az elhallgatott magyar sors- története ( - ha már Trianon nem elég, s holokauszt kell)

A 35. Ócsai Kulturális Napok nagyon megosztotta közösségünket. Ez érződött és látszott a lakossági megnyilvánulásokon, a részvételen. 

Az Egressy Gábor Szabadidő Központ az idén nem tudta a korábbi éveknek megfelelő közönségi érdeklődést elérni. Sőt még az Ócsán kívüli, azon túli érdeklődést sem tudta felcsigázni a programokkal.  A központi rendezvények nem hozták az elvárható nézőszámot. A múlt idézése nem jött össze.  A kulturprogramok nagyrésze  csekély közönséget vonzott.  Volt olyan rendezvény, amit részben otthagytak, mert annyira élvezhetetlen volt. Ez szomorú. A (nem csak) szervezők számára elgondolkodtató.

Anne Frank kétes naplójára épített kiállítás helyett inkább a magyarság sorsával, a trianoni tragédiáéval kellett volna foglalkozni. Nem hiszem, hogy mások történelmét és sorsát kell okulásként felhozni addig/akkor, míg/mikor a magyarság tragédiáját titkolják/elhallgatják előttünk.

Sokkal jobban kapcsolhatóbb és illőbb is lett volna e korból a magyar történelmet elővenni, - ha a például már a II. világháború környékén járunk - a kommunista kormányok, még 1945-ben jogtalanul kiadták Titó Jugoszláviájának az elfogott magyar honvédtiszteket és csendőröket, akiket a szerb kommunisták bestiális módon kivégeztek. Többek között vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes újvidéki karóba húzása is megérne egy történelemórát, hogy általa megismerjék a minket sújtó ebbéli tragédiát.

Vagy abból is lehetne emlékszobányi anyagot összerendezni, amikor a szerbek valódi vérbosszúból a visszafoglalt területekért gyilkoltak le 1944-ben 45 ezer magyart. Az is felér nekünk egy holokauszttal, de arról ugye hallgatni kell. A szerbek ma sem ismerik el a magyarellenes vérengzést, amely kétszerese volt a Katyn-inak. 

Lenne miből emlékszobát állítani és okulni. 

Ma már Szerbia is hivatalosan elismeri, hogy 1944-ben és 1945-ben a jugoszláv partizánok népirtást követtek el a Délvidéken

A szerbek kegyetlenkedései során teljesen ártatlan magyar tízezreket kegyetlen kínzások után küldtek a halálba. Őket csak azért ölték nagy sorozatban, mert magyarok voltak. Ezeket az embereket még siratni, emlegetni se volt szabad. Sok szemtanú még évtizedek múltán se mert nyilatkozni, nem hogy naplót írni!  A véres titoktartás tilalmát halálbüntetés terhe mellett rendelték el akkoriban. Ez a rendelet hivatalosan még ma sincs visszavonva. Még a gyermekeknek se volt szabad tudniok, hogy mi történt a családjukban.
A bukovinai székelyek Újvidékre szállításában természetesen sok vasutas is részt vett. Közülük 9 gyanútlan magyar forgalmistát és állomásfőnököt dobrovoljác besúgás alapján összefogdostak, és a sínekre kötöztek. Első menetben egy ott veszteglő mozdonnyal a lábukat darabolták le térdben vagy szárközépen. Másodszorra a mozdony egyetlen sípolással lenyakazta valamennyit. Szenttamásiban – ahol 1849-ben szerb öldöklés volt, s az elkövetőket a honvédek megbüntették,  - 1944 őszén a szerbek háromezer ártatlan magyart végeztek ki. Húsz méter hosszú, hét méter széles és igen mély gödröt ásattak velük, és kétszázas csoportokban lőtték bele az embereket. Az elföldelést a következő csoport végezte, amelynek ugyanez lett a sorsa. Ott öt ilyen óriási tömegsírt találtak. A megöltek között héthónapos terhes asszony is volt, akit előzőleg csúnyán összevertek. Magzatát a hasából kivágták és helyébe döglött macskát tettek. A kivégzettek közül egy 45 év körüli asszony súlyos sebeivel a gödörből kimászott, de száz méternyi vánszorgás után elvérzett. Másnapra kóbor kutyák marcangolták szét a testét. Lehet, hogy még életében. Egyik helyen egy 8 éves kislány szemtanúja volt egy tömegmészárlásnak. Odahaza elmesélte a látottakat. A partizánok a hírt hozó kislányt is kivégezték.
Sok helyen a kivégzés előtt napokig, hetekig kínozták az embereket. Puskatussal vagy karókkal ütötték őket fejbe, vállba, alul, fölül, csontjaikat törték, gyakran az eszméletvesztésig. Volt olyan hely, ahol a férfiak nemi szervét levágták, és a szájukba tömték. Temerinben a mázsaházban volt a gyűjtőhely. A vásártérről odahajtott férfiakból ott annyi vér folyt, hogy a hullaszállítók az emésztőgödör felé csörgedező vérpatakot hordószámra fogták föl. A csatornát valaha a mérlegre állított állatok vizelete számára építették. Egy-egy szekérre tíz holttestet dobtak. Temerinben is rendeletileg kényszerítettek mindenkit lapáttal, ásóval „közmunkára”. A temetőbe hajtották őket gödröt ásni. Előbb azokat dobálták a gödörbe, akiket a községházán agyonvertek, majd belelőtték valamennyit.
A kisbírónak sikerült a sortűzben idő előtt sértetlenül a gödörbe buknia. Órák múlva kibújt a hullák közül és hazavánszorgott. Felesége a padláson rejtegette hónapokig.

Lehet, hogy e vérbosszúra ingerlő parancsokat Joszip Broz Tito abban a hiszemben terjesztette ki Bácskára, hogy itt a magyarság fegyveresen fog ragaszkodni szülőföldjéhez. Csakhogy a magyar közigazgatás és a magyar fegyveres alakulatok vissza- és elvonulása után nem dördült el puska, s a magyar lakosság ellenállás nélküli beletörődéssel fogadta, viselte az új hatalomváltást.
A partizánok hároméves kegyetlenkedései során felelevenedtek a középkor óta hamu alatt parázsló emberpusztító hagyományok, melyek a mindenkori ellenség megsemmisítésére megőrződtek.

A borzalmasabbnál borzalmasabb példákat vég nélkül lehetne sorolni. Ezeket a gaztetteket Tito partizánjai követték el. Pacséron 16 szerb haláláért kétszáz magyart öltek meg, Bajmokon 35 szerb orvlövész haláláért 78 ártatlan magyaron vettek vérbosszút. A falu bíróját elevenen megnyúzva, bőre nélkül lökték a gödörbe, de még lélegzett. A Szabadka-környéki hatalmas tömegsírokban hétezer ártatlan magyar alussza örök álmát. Patinban a magyarok bevonulásakor egyetlen szerbet sem öltek meg, a partizánok később mégis háromszáz magyart küldtek a halálba válogatott kínzások között. Kula főterén a partizánok ötszáz jómódú magyart végeztek ki anélkül, hogy erre a legcsekélyebb okuk lett volna. A huszonnégy bácskai községbe szétszórtan élő bukovinai székelyeknek mind el kellett menekülniök, ha életben akartak maradni. A férfiakat a partizánok vitték el örökre. Az asszonyok közül többen a szekéren vagy kukoricaföldön szülték meg gyermekeiket, menekülés közben.

A fölsorolt borzalmakat a kutatások újabbakkal egészítették ki. Bezdánban 480 férfit mészároltak le a partizánok, Palánkán 50-et. Csurog és Zsabja teljes magyarságát kiirtották csecsemőkkel, öregekkel, nőkkel együtt. A szabadkai polgármestert Újvidéken egy magas ház erkélyéről lábánál fogva dobták le. Egyik helyen a plébánost agyonverték, a másikon a pap a kínzásokba beleőrült, a harmadikon szörnyethalt. A magyarkanizsai plébánost kocsi után kötözve halálra vonszolták. Újvidéken 30 ezer magyart gyűjtöttek össze. Őket naponta véresre verték. Decemberben elvették cipőiket, majd bányába hajtották őket. Aki a fagyos sárban mezítláb nem tudott menni, azt puskatussal a helyszínen agyonverték. Egy 800 személyes hálóteremből naponta 15-öt kiszedtek és puskatussal halálra zúzták őket.
Az egyik helyen húszezres, a másikon harmincezres haláltábor volt. Enni csak kétnaponként egyszer adtak: vízben áztatott kukoricadarát só nélkül, azaz disznóknak való moslékot. Ezrek pusztultak el ott élelem, gyógyszer, orvos és fűtés nélkül. A fogoly nőket meztelenre vetkőztették, ruháikat elvették. A járeki táborban emiatt naponta 80 halott, néhány hét alatt 6700. A halottakat elásták. Egyházi temetésről szó se lehetett. Újvidéken rabszolgapiac volt. Hajnali 5 órakor fölsorakoztatták külön a férfiakat, nőket és gyerekeket. A munkaadók kedvükre válogathattak közülük. A katonasághoz csak nőket vittek a hálótermekből. Ezek órák múlva félholtan vánszorogtak vissza. A 8-10 éves gyerekeket kanászoknak adták el. Egyik faluhelyen lefogott 3 papot mindig véresre verték, amikor a teremből szükségre mentek ki. Öreg papokkal mázsás köveket cipeltettek. Egyik gyűjtőhelyen 16 magyar pap belehalt a kínzásba.

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1994. március 16-án bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte az ellene hozott népbírósági ítéletet.

 Újvidéken 1946 őszén háborús bűnösként, teljesen ártatlanul fogták perbe vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki 1941-ben vezérkari főnökként parancsot adott a tudomására jutott vérengzés azonnali leállítására. Két tábornok, az újvidéki polgármester és alispán, valamint a megye két országgyűlési képviselője is a vádlottak padján ült. Golyó és kötél általi halálra ítélték őket. Nem ellenőrizhető tanúk szerint azonban Szombathelyi Ferencet karóba húzták. Pedig őt olyan feltétellel adták ki a magyar hatóságok Jugoszláviának, hogy az ottani ítélet nem lehet szigorúbb, mint a magyar bíróság által előzőleg kiszabott 10 évi fegyház. Feketehalm-Czeydner Ferenc tábornokot Csurogon, Grassy József tábornokot Zsabalyán élve nyakig földbe ásták és fejét egy-egy lánctalpassal lapították szét. A polgármestert fölakasztották, az alispánt a börtönben agyonverték.

A bátor papok által gondosan összegyűjtött, összeírt magyar áldozatok összesített jegyzékén 34 491 magyar áldozat neve szerepel azzal a megjegyzéssel, hogy ez a szám minden bizonnyal meghaladja a negyven ezret. A Mindszenthy József bíboros hercegprímáshoz befutott adatok alapján a párizsi béketárgyalásra készülő külügyminiszternek írott levélben 40-50 ezer bácskai magyar lemészárlásáról esik szó. Semmiféle utalás nincs arra, hogy az európai békéket másodszor is diktáló francia fővárosban valamilyen szankciókkal elmarasztalták volna Titót, akinek emberei követték el ezeket a rémtetteket. A háborús bűnösöket elítélték Nürnbergben, akiket a vesztesek oldalán ültettek a vádlottak padjára. De milyen bíróság, milyen erkölcsi norma, milyen világrend az, amely engedélyezheti bárkinek is ilyen rémtettek elkövetését?

Dokumentum, melyik megpecsételi az csúrogi magyarok sorsát

A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

1990-es években folyó délszláv háborúban elkövetett bűntettekért felelősségre vonást követel a nemzetközi közvélemény, és intézkedéseket is tett a hágai nemzetközi bíróság, úgy ebben a délvidéki ártatlan magyar tízezrek haláláért is el kell ítélni a felelősöket, és kártérítésben kell részesíteni az áldozatokat, vagy hozzátartozóikat, miként tették azt a holokauszt áldozatainak esetében is. Az igazságosztásnak nem lehet kétféle mércéje, mert akkor az már nem igazság!
Az 1990-es években Horvátország függetlenségi háborút viselt a szerbek ellen. Mindkét oldalon az első vonalba besorozott magyarokat vetettek be. Sokan ott haltak meg közülük szerb-horvát érdekekért. Aki a behívóparancsnak nem tett eleget, azt katonaszökevényként lőtték agyon.
E háború során a szlavóniai magyar falvakat szerbek lőtték szét. Az elűzött magyarok házaiba szerb családok tízezrei költöztek. Külföldi szerzők azt írták valaha a szerbekről, hogy jellemző tulajdonságuk az idegengyűlölet (xenofóbia). E fejezet eddigi oldalai is ezt támasztották alá. Mégis kiszolgáltatott az antant nekik félmillió magyart. Az eredmény: 1918 óta több mint kétszázezer magyart űztek ki az országból, a szülőföldjükről. Ahova őseink egykor befogadták a szerbeket. Helyükre persze szerbek költöztek Bácskába. A II. világháború után további egymillió szerbet telepítettek be az egykori magyar Délvidékre, most már az etnikai arányok szándékos megváltoztatására. Újabb, ezúttal már a harmadik betelepítési hullám kezdődött csupán a huszadik század folyamán (a valóságban már igen sokadik), amikor a szerb-bosnyák-koszovói háború után menekültek a szerbek észak felé, a magyarlakta területek felé. Kiűzve ezúttal is a magyarok újabb és újabb tízezreit. Akik nem menekültek el, azóta is fenyegetettek.
Koszovóból jött szerbek magyar vidékeken nem egy helyen olyan „nyakéket” viselnek, amelyre magyar kisgyerekek levágott, körmös ujj-percét, ujj-darabjait fűzték föl elrettentésül: a magyarok vagy elköltöznek külföldre, vagy az ottmaradt gyerekeknek is levágják mind a tíz ujját. Délvidékről 1991 óta 50 ezer magyar menekült el véglegesen. Egyetlen külföldi szervezet sem emelte föl a szavát e kegyetlenül erőszakos etnikai arányváltoztatás miatt. Sokféle szervezet is illetékes lenne ez ellen tiltakozni, de egyik sem tette. A fegyverrel elűzött bácskai, baranyai, szlavóniai magyarok házaiba a szerbek újabb százezreit hozták be, akik a menekülttáborokból hazatérő magyarokat szerb állami ösztönzésre ismét elűzik. Olyan rendeletet hoztak Szerbiában, hogy a magyarok nem kaphatnak vissza elkobzott földet, házat, csak a szerbek.
A világ közvéleménye és az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), az Atlanti Szövetség (NATO), az Európai Unió, az Európa Tanács tétlenül nézi a szerbek egyéni és állami szintű garázdálkodásait. Az érdekükben kiálló szabadkai polgármestert 2001. januárban halálosan megfenyegették. Az évek óta ott tartózkodó NATO-katonáknak nincs joguk beavatkozni a magyarok és a tőlük elrabolt házakban élő szerbek közti sokszor véres háborúságba. A boszniai és koszovói mészárlásokért felelős szerbek és mások felelősségre vonására a NATO és más európai szervezet intézkedést tett, de a magyarok elleni újabb és újabb bűnelkövetőket elnéző hallgatásával segíti. Ez is Európa szégyene, Európa bűne. Kétkulacsos nemzetközi szervezetek cinkos hozzájárulása ez a kontinensnyi méretű magyarüldözéshez, mely öt-hat országban is kimutatható valamilyen formában. Sem az egyházi, sem a világi szerveknek nem támad föl a lelkiismerete az ilyen esetekben.

A Bolyai János Gimnázium szervező ötletgazdája (most itt név nélkül) és a LIFE Egyesület inkább segítette volna elő támogatásával a magyarság sanyarú sorsát ábrázoló megemlékezés, vagy kiállítás létrejöttét, a számunkra idegen Anne Frank vitatott naplója alapján kreált történelemábrázolás helyett, ha már a 35. Ócsai Kulturális Napok tartami töltöttsége hiányt szenvedett, főleg hogy öt nappal a trianoni békediktátum előtt értek végett. Június 4.-én városi szinten senki nem emlékezett a magyarságra. Még a város közpénzből finanszírozott lapja, az Ócsai Kisbíró sem.

Az idén a Kulturális Napokra ráfordított összegek nem hozták meg a befektetést, nem hoztak igazi értéket a városnak. 

Lenne mit feldolgozni, ahogy emlékezni is.

„Mert a mártírhalált haltak csöndje ellen mindig tenni kell.”

*

Felmentették Szűcs Lajost ( - kettős elnök és több funkciós mágus, többségében mások okán, vagyis "önhibájukon kívül")

A kormány tervei világosak.

A miniszterelnök azt mondta, a kormány álláspontja világos: kevesebb akadály, kevesebb bürokrácia, több szolgálat. Így kell körülbelül kinéznie az új önkormányzati rendszernek, ha sikerül Magyarország újjászervezésének részeként az önkormányzati rendszert is újjászervezni. Ehhez a munkához a kormány minden támogatást meg fog adni - tette hozzá.

Pest megye korábban (IV.1.) 181.214.000 forintos támogatásban részesült szintén soron kívül. 

Aztán 2011. április 29-én soron kívül döntött Pintér Sándor belügyminiszter és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter a Pest Megye Önkormányzata által az önhibájukon kívül hátrányos helyzetben lévő önkormányzatok 2011. évi támogatásáról szóló 4/2011. (III. 1.) BM rendelet alapján benyújtott támogatási igényekről.  A döntés alapján az önkormányzat újabb 131.681.000 forint visszatérítendő támogatásban részesült a Szűcs által elnökölt megye.

A kormányfő szerint a jövendőbeli vitákat tehermentesíteni kell "annak a félreértésnek a súlya alól, miszerint az önkormányzatok nagyon nehéz pénzügyi helyzetéért az önkormányzati vezetők lennének a felelősek. Erről nincs mit beszélni, mert az önkormányzatok nehéz gazdasági helyzetéért a megelőző évek központi kormányzatai a felelősek" - mondta.

A miniszterelnök hangsúlyozta: szó sincs arról, hogy a kormányzat az elmúlt években kialakult nehézségekért felelőssé kívánná tenni az önkormányzati vezetőket, hiszen az önkormányzatok és az ország eladósodása az előző kormányzat által előidézett helyzet miatt állt elő.

Nincs is más dolgunk, mint az (dupla/kettős) elnök, Szűcs Lajos rendrakási beszédét idézni:

"Eddig a széthúzás volt jellemző, és ezen sürgősen változtatni kell”

„Nagyon sok a tennivaló, változtatni kell az alapszabályon, a szponzoráció módján, és mindenekelőtt sikeres versenyeket kell rendezni. Kiemelten kell foglalkozni az utánpótlás-neveléssel, fontos, hogy minél több gyerekkel szerettessük meg a teniszt, hogy ezzel kiszélesítjük a sportág hazai bázisát."

„A teniszszövetség olyan mélyponton van, amelyet a sportág nem érdemel meg. "

Mi azonban minden valószínűség szerint mindezt megérdemeljük.

Szűcs Lajost a miniszterelnök szavai és kormány álláspontja szerint felmentették a megyét érintő történések felelősségvállalása alól. Most már valóban foglalkozhat a tenisszel és a saját jólétével. Az ócsai FÉG kapcsán sem nyújtott segítséget, azonban az állami támogatást, a közpénzbeli orvoslást szívesen fogadja. Így más sem történik, mint a megye rettenetes pénzügyi hiányának adóforintokból történő stoppolgatása, - ami természetesen/egyértelműen "önhibájukon" kívüli.
De mi a minősítése a FÉG dolgozóit ért ("baleset"-) munkavégzés megszűnésnek? 

Ócsa város polgármestere, valamint önkormányzata az önhibájukon kívül hátrányos helyzetben lévő önkormányzatok 2011. évi támogatásáról szóló 4/2011. (III. 1.) BM rendelet alapján benyújtott támogatási igény beadásáról azonban még nem konzultált és nem beszélt. Vajon felmerült-e a már a gondolat?

*

Rosszul dönt a képviselője, hibás az önkormányzat? - Sebaj a városlakó megfizet érte(d)

Úgy néz ki, hogy vesztésre áll az önkormányzat a kommunális adó kivetésének ügyében.

A helyi Fidesz támogatásával Ócsa város Önkormányzat Képviselő-testülete 2010. december 26.-án alkotta meg a helyi adókról szóló 22/2010. (XI.26.) sz. önkormányzati rendeletét.   (Bukodi Károly polgármester, Horváth Tamás alpolgármester, Buza Ernő, Dr. Gallai Zoltán, Kardos Zoltán képviselők.)

Az önkormányzat képviselő-testülete így a „bukodisták” szavazatával kivetették a kommunális adót a város lakóira. Tették ezt az ellenzékbe szorult képviselők tiltakozása, valamint a Szervezeti és Működési Szabályzat (SzMSz) ellenére, ami kimondja, hogy köteles kikérni a lakosság véleményét.

Inczeffy Szabolcs, Dönti Károly képviselő és mások is többször is jelezték, hogy ez így nem lehetséges, mert ellentétes az SzMSz-el és sérti a 46. § (1) bekezdés b) pontjában rögzített rendelkezést, mely szerint lakossági fórumot kell tartani különösen "az önkormányzat által bevezethető új helyi adónem bevezetését megelőzően", valamint, nem tett eleget az SzMSz 67. § (7) bekezdésében megállapított alábbi kötelezettségének sem:

,,A polgármester a lakosság széles kórét, jelentős rétegét érintő előterjesztés (kivéve ármegállapítás) megtárgyalása előtt köteles kikérni a lakosság, a társadalmi szervezetek véleményét. "  foglaltakkal.

Azóta is visszatérőn szóváteszik, hogy a megerőszakolt szabályzat ellenére nem változtatnak az adónem bevezetésén. Azt képviselői indítványra sem vonják vissza. Sőt, most sem, amikor már a Kormányhivatal is rámutatott a szabályszegésre. (Ügyiratszám: 30PM-139/1/2011.)

Így az adóra szavazók tudatosan szembehelyezkedtek a működésüket szabályzó egységes előírással, és annak rendelkezéseivel. Ezzel a tudattal szavazták meg, tuszkolták át, nyomják le az emberek torkán a kommunális adót.

Utolsó mentségként a városlakók nem éppen virágzó helyzetére tekintettel, valamint az előírások áthágása okán, három ellenkező képviselő a Kormányhivatalhoz volt kénytelen fordulni segítségért.

A Kormányhivatal az önkormányzati rendelet előterjesztésének szabályszerűségére vonatkozó észrevételükkel kapcsolatosan megkereste az Önkormányzat jegyzőjét, aki a következő tájékoztatást adta.

Az említett adónem ismételt megállapítására az önkormányzat anyagi helyzete miatt került sor. Tekintettel arra, hogy a magánszemélyek kommunális adója a település életében történetileg nem tekinthető új adónemnek, ezért a polgármester úr eltekintett a rendelet-tervezet beterjesztését megelőző, SzMSz-ben előírt lakossági tájékoztatás rendjétől.

Tehát a jegyző a polgármesterre hivatkozik, miközben a törvényességi-, jogi hátteret maga a jegyző biztosítja. Jelen esetben a jegyző sem tartotta szükségesnek a lakosság összehívását.

Ezért most levélváltás zajlik az önkormányzatunk jegyzője és a Kormányhivatal közt a jogszabály-értelmezések terén.

Mert hiába a helyi szabályozás, ha azt nem veszik figyelembe, mondván, hogy annak semmi értelme, mert a lakossági fórum, a véleménykikérés nem befolyásolja döntéshozatalukat, hogy a lakosság pénzére szükséggel tartanak.  Vagyis hiába a rinya, mindenképpen át akarják erőltetni az adót. Tehát a képviselőim jóvoltából akkor is fenntartják a kommunális adót, ha előtte végig hallgatják a lakosság érveit, panaszait, vagy a tiltakozást. Ezzel a döntéssel, mint szabálysértő lépéssel, csak elősegítették, meggyorsították a pénzszerzési folyamatot és megkímélték magukat egy nyűgös, de előírt procedúrától. Minek hallani a nyöszörgést, ha anélkül is végrehajtható az elképzelés. Csupán az SzMSz-el kell szembehelyezkedni. A választó most nem számít.

A mostani állás szerint tehát hiába marasztalják el az önkormányzatot (az ismert döntés okán), a városatyáink nem mondanak le abbéli terveikről, hogy velünk foltoztatják be azt a lyukat, amit maguk szagattak ki a költségvetésből.  Amennyiben az ismert képviselők, továbbra is ragaszkodnak a kommunális adóhoz, akkor a tavaly ősszel rájuk szavazó városlakó most fizeti meg az összes eddigi és ez utáni rossz és hibás döntések árát. A milliós iroda felújítást, a laptopokat, a maximális illetményt, a drága vízdíjat, a bukott pereket, és még sorolhatnánk a rendszeres pénzherdálást. Így továbbra is a helyi választó fizeti a megyei zeneiskola helyi tagozatának támogatását, a rendezetlen utak okozta javításokat, a lassú közlekedés magas jegyárát, és mindent, ami az elmaradottságunkkal jár. Ez esetben azonban ajánlatos lesz nem elfelejteni jelen tisztségviselőinek az előző foglalkozásukat, mert pár év múlva még szükség lehet rá, és nem biztos, hogy ahhoz jár majd a nyelvpótlék, és a költségátalány, meg a fizetési maximum. 

*