Vezéráldozat - Változó Horthy-képek: megjelent a Múlt-kor téli száma

Vajon hogyan értékelte utólag a tanú Horthy Miklós a háború idején meghozott döntéseit? Hogyan teltek a volt kormányzó napjai a portugáliai emigrációban? Miért nem lett a Horthy-családból dinasztia? A kérdésekre a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számában találja meg a válaszokat.

„Végig azon gondolkodtam, hogy miért is vagyok itt hadifogolyként” – elmélkedett sorsáról Horthy Miklós amerikai kihallgatói előtt 1945. október 22-én. A volt kormányzó ekkor már egy hete tudta, hogy az amerikai főügyész nem vádlottként, hanem csak tanúként számol vele a nürnbergi háborús főbűnösök perében. Vajon hogyan emlékezett vissza a már 80 felé közeledő Horthy a háború alatt meghozott döntéseire? Milyen viszonyban volt Hitlerrel? Hogyan vélekedett a magyar zsidók deportálásáról? Miért nem akarta Sztálin Horthy halálát?

A Múlt-kor történelmi magazin legújabb száma december 7-től kapható az újságárusoknál!

*

Te kinek viszel virágot ? - ócsaiaknak kötelességünk emlékezni 17 honvédra

Sokan nem is tudják, mások meg éppen feledni készülnek majd másfél tucat hősi halált halt magyar honvédot.

Itt az illő alkalom, hogy felevenítsük a történetet.

Az  alábbi sorok a Jobbik Ócsai Alapszervezetének honlapján jelent meg:

Te kinek viszel virágot a szovjeteknek vagy a magyaroknak?

Sokszor hallottam már beszélgetések alkalmával, hogy említenek 17 Ócsán kivégzett katonát, de a történetüket pontosan senki nem tudta elmondani. Nem hagyott nyugodni a dolog és megkértem Fucskó István tagtársamat, hogy ha lehet, egyeztessen egy időpontot Darázsi tanár úrral, a téma szakértőjével. Egy péntek délutáni napra sikerült összehozni a találkozót és a tanár úr örömmel fogadta a megkeresésünket. Saját szavait idézve így emlékezett a történésekre:

Mielőtt belevágnánk a közepébe, előzményként néhány dolgot érdemes elmondani. Az Ócsai Polgári Kör megalakulása után „Emlékezés a hősökre és áldozatokra alapítvány”t létesítettünk, 80.000 forintot adott erre a község annak idején 1990-ben. Ezt az induló tőkét a helyi polgárok segítségével több millióra növeltük fel, elmentünk a házakhoz és kezdtük gyűjtögetni a pénzt. Az első világháborús emlékművet is abból a pénzből akartuk rendbe hozni. A gyűjtésben segítettek - hogy csak néhány nevet említsek - Sághi Zoltán, Daróczi tanárnő, Scheffelin Ernő vagy a fiatalabb korosztályból Havasi István és persze még sokan mások. Így mentünk gyűjtögetni házakhoz, mindenki adott amennyit tudott. Meghirdettük az újságban is, az Ócsai Hírmondóban és akkor ebből a pénzből lehetett gazdálkodni. És hogy mire volt ez a pénz elég? Szerettük volna, ha a kivégzett 17 magyar katona jeltelen sírjára méltó síremlék kerülne, és 1991. június 30-án meg is történt a síremlék felavatása az ócsai római katolikus temetőben. Ez volt az első ténykedésünk. A megemlékezést Erdős László ezredes mondta el, és elhatároztuk, hogy innentől kezdve minden évben Halottak napján tartjuk a koszorúzást. A 17 magyar katona kivégzési helyét megkerestük a Honvédség gyakorlati telephelyén, Alsópakonyon kopjafát állítottunk 1995. november 4-én, az emlékező beszédet szintén Erdős ezredes tartotta. 

Akkor Dr. Búza Attila volt a polgármester.

A II. világháborús emlékmű avatása 1996. június 25-én történt a Turul szobornál, ahol 116 személy neve van felvésve a táblára, katonák és civilek egyaránt. Itt is az ünnepi beszédet megszokott módon Erdős ezredes tartotta, de megjelent például Dr. Farkas Tivadar vezérőrnagy is.

Az első világháborús emlékmű felújítása 1996. augusztus 19-én történt, ahol 104 hősi halott van nyilvántartva. Még kisgyerek voltam, mikor 1928-ban hozták az emlékművet, hatalmas nagy teherautóval, sötét este fényszórókkal rakodtak, emlékszem rá…

Az ünnepi beszédet Havasi István középiskolai tanár mondta el, ezek után az alapítvány összege elfogyott és hivatalosan megszűnt, de teljesítette feladatát.

Visszatérve a 17 kiskatonához,1944.  november 2-án szovjet alakulatok különösebb ellenállás nélkül megszállták a községet. Tehát nem volt itt különösebb csetepaté, egyes magyar katonai alakulat töredékek Alsópakony felé vonultak vissza. A községtől mintegy 7 kilométerre lévő Stöckl tanya területén az orosz támadó ék 17 gyalogos honvédet talált, akik önként megadták magukat. Ennek ellenére az egység parancsnoka sortüzet rendelt el, s a még élőket is a földbe vájt tárolókba dobatta, majd harckocsikkal rájuk tiporták a földet. Azonosítójukat elvitték, csak később kerültek be az ócsai temetőbe, jeltelen sírba. Azért jeltelen sírba, mert nem mertek nyilatkozni ebben a tárgyban, még később sem. Én is kijártam, Pakonyról betelepült embereket is kerestem, de hát hiába, azt mondták, nem emlékeznek semmire, ami számomra hihetetlen…

A tanár úr történetét hallva és olvasva joggal juthat eszünkbe, hogy nekünk ócsaiaknak kötelességünk emlékezni a 17 magyar honvédra. Kötelességünk ápolni emléküket és immáron végső nyughelyüket, hiszen családjuk, hozzátartozóik nem tudnak róluk. Nem tudják hol és mikor adták életüket a hazáért. Arra kérek minden ócsait, aki teheti helyezzen egy szál gyertyát síremlékükre, ez a legkevesebb, amit megérdemelnek !

Magyar Péter

(Kép és írás, Magyar Péter)

Érdemes a Jobbik Ócsai Alapszervezet honlapjára átugrani és a teljes képanyagot végignézni, de hasznos lenne kilátogatni a temetőbe és egy pillantást vetni az írásban szereplő sírra, esetleg egy szál virággal, vagy gyertyagyújtással megemlékező tiszteletünket kifejezni.  

Én pedig külön köszönöm a Jobbik Ócsai Alapszervezet elnökének a történetet.

*

Magyarországon "túlhangsúlyozott" a holokauszt ( - a magyarság szenvedése nem felejthető)

Attól kezdve, hogy "a század legfontosabb történetévé a holokausztot tételezték, az áldozatiság került a fókuszba. A győzelem, az erő, a tehetség, a kitartás, az ambíció, a teljesítmény pedig egyfajta gyanús fénytörésbe került."  

Igazolja vissza a jelenkor történéseit Schmidt Mária.

A Terror Háza főigazgatója, a holokausztról mint az "áldozatiság" túlhangsúlyozásáról nyilatkozik konszolidáltan, de figyelemfelkeltően.

Igaza van. A saját történelmük nem szorulhat mások kevésbé sem érdemtelen sorsa mögé. Azonban nekünk mégis csak a magyarság tragédiájára kéne nagyobb figyelmet fordítanunk.

"Az 1944-es náci megszállásig Magyarország élén választott, legitim kormány és parlament állt, ellenzéki pártok tevékenykedtek, képviselőik ott ültek az ország házában. A háborús megszorítások ellenére érvényesült a sajtószabadság. A magyar polgárok jobban és szabadabban éltek szomszédaiknál. Március 19-e után azonban ízelítőt kapott az ország abból, mi várt volna rá, ha a nácik győznek." 

Schmidt Mária történész, egyetemi tanár a jelek szerint nagyon is érti a globális, nemzetellenes törekvéseket, és tudja, hogy a pénztőkével mekkora rombolást képes véghezvinni egyes társadalmi érákban. Ezért áll ki a magyarság eszmeiségért a nyilvánosság elé, és bátor, felelősségteljes kinyilatkoztatásával ébresztőt rendelve, öntudatiságra szólítja a magyar embereket. 

Schmidt Mária felszólalásaiban és cikkeiben nem elsőként - nagyon helyesen - fejtegeti, hogy az 1970-es évektől a baloldal "elnyomottakat keresett", akiket képviselhetne, és ez "elősegítette a holokauszt középpontba állítását", vagyis azt, hogy az antifasiszta baloldal, az "áldozatok" (zsidók, nők, homoszexuálisok, vallási/nemzeti/faji kisebbségek), marginális csoportok, kisebbségek szószólójává válhasson.

Ez erősen visszatükröződik a Gyurcsányéra alatt.

Előtérbe került "az áldozati kultúra, vagyis egyáltalán nem számított többé trendinek, ha valaki győzött." Attól kezdve, hogy "a század legfontosabb történetévé a holokausztot tételezték, az áldozatiság került a fókuszba. A győzelem, az erő, a tehetség, a kitartás, az ambíció, a teljesítmény pedig egyfajta gyanús fénytörésbe került."

Szükség van az efféle történész gondolkodókra.

*

Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja ( - február 25.)

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja (szokásos említése: A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja) megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata rendelte el.

Ennek értelmében a középfokú oktatási intézményekben minden év február 25-én tartják a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját, annak emlékére, hogy Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon jogellenesen letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták.

1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjet megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, jóllehet a politikust országgyűlési képviselő lévén védte mentelmi joga. Az akció a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítését szolgálta, egyben megnyitotta az utat Nagy Ferenc miniszterelnök májusi eltávolítása előtt is.

A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovácsot 1951-ig magyarországi és ausztriai börtönökben őrizték, majd 1952-ben a Szovjetunióba vitték, s bírósági tárgyalás nélkül 25 évi kényszermunkára ítélték.

1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak, de szabadságát csak 1956 áprilisában nyerte vissza. Az 1956-os forradalom idején földművelési miniszterként, majd államminiszterként  tagja volt a Nagy Imre-kormánynak.

A forradalom leverése után kereste a kiegyezés lehetőségét, de amikor világossá vált számára, hogy ez nem lehetséges, ismét visszavonult. 1958. novembertől haláláig országgyűlési képviselő volt, de betegsége miatt ténylegesen nem politizált. 1959. június 21-én halt meg, a szovjet hatóságok 1989-ben rehabilitálták.

Az Országház előtt álló bronzszobrát 2002. február 25-én, letartóztatásának és elhurcolásának 55. évfordulóján avatták fel.

A kommunizmus áldozatairól először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. Azóta is minden évben sor kerül az emlékünnepségekre, emlékeztetőként és figyelmeztetőként a korszak történéseire és a tanulságok levonására.

“A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek” – írta Milan Kundera cseh író.

A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata, a téma nem lezárt, a számadatok nem véglegesek, a közelmúlt folyamatos viták tárgya. (1997-ben A kommunizmus fekete könyve címen jelent meg egy francia könyv, a hat szerző által jegyzett mű levéltári kutatások és becslések alapján 80-100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát.)

A világ számos pontján emlékművet állítottak a kommunizmus, illetve a totalitárius rendszerek áldozatainak, Prágától Budapesten át Washingtonig.
*

Hazafiak és hazaárulók ( - hazaszeretet és nemzetellenesség)

Érdekes, hogy míg a szélsőségesnek kikiáltott Csurka István utolsó felszólalásában is a magyarságért és a magyarak mellett emelt szót, addig ezzel szemben a libsi körökben ajnározott, idegenföldön élő, sorstalan Kertész Imre ismét a magyarok és a magyarság ellen emelt szót.  

Magyarul készült, franciára lefordított interjút közölt a Le Monde francia lap internetes oldalán Kertész Imrével, a 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett íróval.

Kertész siránkozása és ferde verziója szerint Magyarországnak semmi értelme.

Hazánk egy olyan csapás, mely egyedülálló Európában.

A Németországban élő Kertész, a harmincas évekhez hasonló hangulatot érez ma Magyarországon, amely "nagyon fáj neki". Elmondta, hogy jobboldali budapesti barátaival csak titokban tudja tartani a kapcsolatot, mert ő "kockázatot jelent számukra". "Nem veszi ki jól magát meleg kapcsolatokat ápolni velem" - fogalmazott Kertész. Utalt arra, hogy Nobel-díja átvételekor azt hányták a szemére, nem "dicsőítette" a magyarságot, a Valaki más című műve után pedig azért támadták, mert túl sötét képet festett az országról, s azt is feszegették, vajon igazi magyar írónak tekinthető-e.

Kérdésre válaszolva kifejtette: tíz éve él Berlinben, távol a magyar politikai ügyektől, de szerinte Magyarországon nincs új a nap alatt, „a vezér az, aki elbűvöl: ma ugyanabban a helyzetben van az ország, mint Kádár alatt. Magyarországot úgy varázsolta el Orbán, mint a hamelni furulyás”. (A legenda szerint 1284 júniusában a patkányoktól hemzsegő Hameln városába egy köpönyeges idegen érkezett, aki egy bizonyos pénzért elvállalta, hogy megszabadítja a várost a patkányoktól. Bűvös erejű sípjával a Weser folyóba csalogatta az állatokat, de a bérét megtagadták tőle. 1284. június 26-án vadász képében tért vissza, és újra megfújta sípját, de most a gyerekeket csalogatta magával. A Koppel-hegy barlangjába vezette őket, ahonnan többé nem kerültek elő.)

Kertész szerint kettős polaritás áll a helyzet hátterében. Az iskolában azt tanulják a gyerekek, hogy őseik az Uráltól délre eső sztyeppékről érkeztek a Kárpát-medencébe, majd felvették a kereszténységet. Ezért ott van a fejekben a hovatartozás kettős játéka, hogy egy keresztény társadalom normái eltérnek egy klánalapú társadaloméitól – mondja az író.
Szerinte Magyarországon sosem volt demokrácia – úgy értve, ha nem politikai rendszerként, hanem a teljes társadalmat mozgósító szerves folyamatként tekintünk erre a fogalomra.  

Úgy látja, hogy Magyarország egymást követően az oszmán, a Habsburg-, majd a szovjet birodalomhoz tartozott, s megpróbálta annak a tömbnek a játékát játszani, amelyik magába szívta, s ebből szerinte az ország jól is jött ki, de csak látszólag. Kádár alatt a szocialista tábor legvidámabb barakkja volt Magyarország, de - mint emlékeztetett - ennek ára az 1956-os forradalom és egy nagyon drága eladósodási politika volt. Szerinte a jelenlegi helyzet csak egy újabb illusztrációja ennek a tendenciózus tévedésnek: a magyar állam a nemzeti érdekek védelmében áll szemben Európával, ami azt a benyomást keltheti, hogy a szuverenitáshoz tér vissza, pedig ismét téved - állította Kertész.

Az író felidézte egy tíz évvel ezelőtti emlékét, amikor egy német útlevéllel rendelkező magyar diák egy budapesti egyetemen eltöltött félév után "undorral" beszélt neki arról, hogy a magyar egyetemisták mekkora mértékben támogatják a szélsőjobboldalt. Ekkoriban - a német diák szerint - a világban a diákok mindenhol baloldaliak voltak, csak Magyarországon létezett ennyire "konformista és fasiszta" fiatalság. "Nem lehet mindent megmagyarázni, néha el kell fogadni a tényeket. Magyarország egy olyan fatalitás, amelynek sem értelme, sem magyarázata nincsen, s egyedülálló Európában. A magyarok ragaszkodnak a sorsukhoz. Egy nap majd valószínűleg úgy fognak elbukni, hogy nem fogják tudnák, miért (történt)" - véli Kertész.

Véleménye szerint Magyarország nem dolgozta fel a holokausztot, nem tartott lelkiismeretvizsgálatot, és soha nem tette fel magának azt a kérdést, hogy miért került szisztematikusan a történelem rossz oldalára.

„Mihelyt szabaddá és állítólag demokratikussá vált, Magyarország bezárt engem a zsidóság rekeszébe, és nem vette számításba az élettapasztalataimat, a munkásságomat. Ez képtelenné tett arra, hogy legalább minimális nemzeti szolidaritásom legyen. Ez szomorú, mert hitelesítette azt a régi előítéletet, hogy a »zsidót« nem érdekli a »magyar«” – tette hozzá. Azt mondogatja magának, hogy a magyarok titokban érzik, rossz irányba mennek, és hogy Orbán el fog bukni. De az is lehet, hogy Magyarország beledől a végletes káoszba.

 Csak remélni tudom, hogy Kertészt soha többé nem teszik érettségi tétellé, s hogy vele szemben Csurka írásai maradandó nemzeti értékké válnak számunkra. 

Elvégre Csurka mindig is egy itt élő, itt szenvedő, nemzeti érzetű hazafi, volt, s marad, míg Kertész egy Magyarországtól elszakadt, a liberálisok által felkarolt nemzetellenes alak marad.

*

A Kitörés napja ( - megemlékezés)

1945. február 11-én este nyolc órakor kezdődött Budapest ostromának utolsó és egyben legtragikusabb felvonása, a városba szorult és ott 50 napig kitartó német-magyar csapatok kitörési kísérlete - számol be erről a barikad.hu

Mi azonban most, egy 2006-ban megjelent angol földön született írással emlékezünk az akkori védelmi hőstettről.  

1945 február 11-én  a szovjet csapatok által bekerített, katlanba zárt magyar és német csapatok Budán, a királyi vár területén gyülekeztek. A megadás és hadifogság helyett a KITÖRÉST választották a szovjet csapatok halálos gyűrűjéből.  Mint ismeretes, az Olasz fasoron (ma Szilágyi Erzsébet)  keresztül tervezték a kitörést, melynek előkészítéséről és időpontjáról a szovjetnek 'biztos' értesülései voltak. Hogy kik voltak az árulók azt a mai napig sem tudjuk.  Valószínű, hogy azok is ott estek el az ádáz küzdelemben. 53 napig folyt a harc Budapest

bevételéért.

             Malinovszkij marsall  túlnyomórészt színtiszta szovjet csapatokkal ostromolt.  Minden dicsőséget magának követelt. Ezért román csapatok nem vettek részt az ostromban.  Budapestet 70 000 katona védte, azaz 37 000 magyar és 33 000 német katona.  A Kitörés, amely 20.00 órakor kezdődött vérbe fulladt. A várakozó szovjet egységek borzalmas vérfürdőt rendeztek. 1945 február 11-én és azután, mindössze 785 katonának sikerült elérnie Zsámbék-Mány környékén a saját vonalakat. 740 német és 45 magyar katona.

            Ezekben a sorokban csupán  megemlékezünk azokról a drámai napokról, amikor - 61 évvel ezelőtt - lángokban állt Budapest.  A védők bátran, vitézül harcoltak, jóllehet voltak olyanok is, akik megszöktek sőt, átmentek az ellenséghez.  A szovjet egységeknek minden tégláért meg kellett küzdeniük, mialatt óriási

veszteségeket szenvedtek.

            Amikor már kilátástalan volt a menekülés vagy a további harc, sokan az öngyilkosságot választották szovjet hadifogság helyett.  Különösen vonatkozott ez a német főtisztekre. Az ostrom alatt, főleg annak utolsó szakaszában, Budapest lakossága éhezett és vízellátás hiányában szenvedett. A nélkülözések minden formájában osztozott úgy a lakosság, mint a védő alakulatok. Az óvóhelyek és a pincék nyújtották a legfőbb menedéket a polgári lakosságnak, ahol összezsúfolódva legalább a hideg ellen tudtak valahogyan védekezni.

            Külön fejezet illeti a sebesülteket - a civileket és katonákat egyaránt - akik a rögtönözött kórházakban egymás hegyén hátán feküdtek. Ezrével haltak meg átélve a borzalmak borzalmát.       

            Az ádáz és könyörtelen küzdelemben a sokszoros túlerővel támadó szovjet csapatok, bőven ellátva élelemmel és hadianyaggal, 1945 február első felében felmorzsolták a védők ellenállását. Az utóbbiak már semmiféle ellátást sem kaptak.  Lőszerből és hadianyag híján kényszerültek a kitörésre, mert megadni nem akarták

magukat.

            Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Szövetségesek - 1943 januárjában - Casablankában, 'FÖLTÉTEL NÉLKÜLI KAPITULÁCIÓBAN'  határozták meg a háború

befejezését. Ezen nyilatkozat, melynek szerzői Churchill és Roosvelt voltak, legalább egy évvel meghosszabította a háborút.  E deklarációhoz a szovjet is csatlakozott.

            A budapesti katlancsatának egyik fejezetéhez tartozik a 'HADAPRÓD ISKOLÁSOK' részvétele a harcokban.  Mindannyian önként jelentkezők voltak.  Legtöbbjük, 14-18 évesek, kisebb csoportokban, honvéd alakulatokhoz voltak beosztva. Sokan közülük hősi halált haltak.

            Aztán az EGYETEMI ROHAMZÁSZLÓALJ is kivette részét a védelmi harcokban. Hősies kiállásukat még a szovjet is elismerte.

            A budapesti harcok részletei ma már köztudottak.  Számos könyv örökíti meg az eseményeket.  E rövid emlékeztetőben mindössze tisztelegni óhajtunk azok előtt, akik hősi halált haltak s azok előtt, akik átélték az ostromot, mint katonák. Ma már 'öreg harcosok' de ismét gyülekeznek majd a várban február 11-én.  

            Nem 'kitörni' készülnek, mint 61 évvel ezelőtt, hanem átadni az utókornak a 'kardot', amelyet forgatva 53 napig - becsülettel és vitézül - harcoltak Budapest védelmében.

            Malinovszkij seregei 1945 február 13-án minden további ellenállást leküzdöttek. A 'Duna Gyöngye', BUDAPEST, meggyötörve, megalázva feküdt a győztes hódítók lábai előtt !  A Szabadság téren emelt szovjet obeliszk, vörös csillagja arannyal átfestve, nemcsak Budapest, hanem egész Magyarország leigázását jelképezi, 1945-től - 1991-ig, amikor elhagyták az országot.

            Azóta eltelt 16 esztendő több, mint feljogosítás arra, hogy helyébe rakjuk le a MAGYAR NEMZETI FÜGGETLENSÉG SZOBRÁNAK ALAPKÖVÉT.

Szarvas József

London

2006 február.

Szarvas József írása máig nyúló változatlanságról tanúskodik.

A szovjet obeliszk ma is ott éktelenkedik a tér közepén.
A rendőrség az adófizetők pénzén máig védi.

Aki pedig az aranyozott címert le merte verni róla, az ellen eljárás indult, és most is házi őrizetben van.

Budapesten megállt az idő. A város, és az ország máig nem képes szabadulni az akkori elnyomás béklyójából.

Ma azért mégis a hősökre az ott elhunytakra emlékezzünk ezen az estén. 

Még akkor is, ha a jelen kitörésének stratégiája pénzügyi érdekek mentén folyik.

*

Üzenet a Jézuskához ( - nem megkésve)

Kedves Jézuska...

Régi nagy álmom, hogy visszakapjam a magyar állampolgárságom mert Trianon miatt azt is elvesztettem, ez azonban remélhetőleg, a magyar állam jóvoltából jövőben már meglesz addig is már csak kibírom valahogy.

A többit azonban amit még “jogtalanul vettek el anno” már tőled kérném. Sorolnám is:

Először is kérném vissza azt a dögös kis macát, akit még az Uralon túl zsákmányoltam, meg azt a fél vödör kumiszt, amit idefele jövet csakliztak el a tatárok, meg azt az enyhén görbe nyílvesszőt, amivel olyan jól meg tudtam vakarni a hátam, meg azt a remek tajtékpipát, amit még Egerben törtem szét egy janicsár fején, meg azt a kényelmes alsógatyát, amit még Székelyvásárhelyen felejtettem ott egy kikapós hölgyemény hálójában az ablakon menekülve a férje elöl, meg életem legjobb féllábát, amit még az Isonzónál lőttek el, meg a zsákmányolt kakukkos óra hangját, ami még a Donnál fagyott be…

Kb. ennyi… karácsony este várlak.

*

Hogyan történ(hetet)t Jézus születése? - az Ókortörténész szemével

Csoda, csillagászati jelenség vagy kitaláció a Jézus születésének helyét jelző csillag? Kik voltak a kisdedet köszöntő három királyok, és valóban jászolban látta-e meg a napvilágot?

Krisztus nem 2011 éve, és nem decemberben született

December 24-én, karácsony előestéjén az istállóban megszületett Jézust ünnepeljük, akihez a három királyoknak egy csillag jelezte az utat. Igaz, a kutatók szerint nem 2011 éve és nem is decemberben született Krisztus, a Biblia nem említ istállót, és a mozgó, majd hirtelen megálló csillag is fejvakarásra készteti a szakembereket. Vajon a Jézus születéséről szóló legendát mennyire igazolja a történelem?

– Bár Jézus születését a Bibliában a négy evangelista közül csak Máté és Lukács említi, mindketten Betlehemet jelölik meg helyszínként – kezdi dr. Grüll Tibor ókortörténész, aki szerint számos forrás alátámasztja a Szentírás szavait. – Igaz, Augustus császár népszámlálásáról csak Lukács, a csillagról viszont kizárólag Máté tesz említést. Előbbi tényét megerősíti Augustus császár önéletírása, amiből kiderül, hogy háromszor tartott népszámlálást, az egyik időszámításunk előtt 7 körül volt. Egyiptomi papiruszforrások alátámasztják, hogy népszámláláskor a férfinak az apai birtokára kellett mennie a családjával. József, aki Dávid király családjából származott, az összeírás miatt lehetett úton a mindenórás Máriával – magyarázza a témában könyvet is jegyző kutató.

– A három királyokként emlegetett, a Bibliában napkeleti bölcsekként, az eredeti görög szövegben magusként említett tudósok Dél-Babilóniából érkezhettek, ahol nagy hagyománya volt a csillagjóslásnak. A történeti források alapján abban a korban a csillagállásokat figyelve több városba is elzarándokoltak. A bölcsek száma és neve egyébként csak a IV. században bukkan fel Alexandriában. Szintén érdekes a csillag kérdése. Kepler szerint a Jupiter és a Szaturnusz együttállásáról volt szó, amit a Babilonban talált ékírásos tábla is említ időszámításunk előtt 7-ben. Ennek ellentmond az, hogy a Biblia mozgó csillagról szól, ez üstökösre utalhat, ráadásul a Távol- Keleten időszámításunk előtt 5-ben észlelték a Halley-üstököst. A görögkeleti ortodoxok viszont arra hivatkoznak, hogy a Bibliában gyakran használják a csillag kifejezést az angyalra, ami pedig mozoghatott és meg is állhatott. Hogy hol? Nos, sem a barlang, sem az istálló nem szerepel a Bibliában, ahol a görög katalüma, azaz szállás olvasható. Úgy sejtem, nemcsak a népszámlálás, de az őszi sátras ünnep is közrejátszhatott abban, hogy nehezen találtak szállást Józsefék. Ezt az évszakot támasztják alá a szabadban éjszakázó pásztorok is – érvel az ókorkutató.

*

Bibó István nyilatkozata 1956 november 4-én ( - emlékkép)

Bibó István 1956 október 30-án részt vett a Nemzeti Parasztpárt majd november 1-jétől új nevén a Petőfi Párt újjászervezésében. A párt november 2-án Farkas Ferenccel együtt miniszternek jelölte az új, Harmadik Nagy Imre-kormányba, és így november 3-án államminiszterré nevezték ki.

Bibó Istvánt a 20. század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb hazai politikai gondolkodójaként tartjuk nyilván.

De e minőségében a miniszterelnökkel már nem tudott találkozni. November 4-én megindult a katonai invázió. Nagy Imre miniszterelnök az Országházból drámai hangú rádióbeszédben jelentette be: "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt." Majd munkatársaival és családtagjaikkal együtt a jugoszláv követségen kért menedéket.

Bibó ezután érkezett be az érte küldött autóval a Parlamentbe. Ott tárgyalt Tildy Zoltánnal és másokkal, majd mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz:

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette {4-168.} volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

 Bibó István s. k.

államminiszter

 

Bibó István az elmúlt húsz évben "egyidézetes" szerzővé fakult. A "demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni" mondatát mindenki idézi, legizgalmasabb gondolatait azonban mára feledés borítja. 

1989-90-ben szinte mindenki hivatkozott rá, az utóbbi években viszont mintha senki sem említené.

*

Megütközés a törökökkel - csata a javából Mohácson ( - 485 éve)

Emlékünnepséget rendeztek és megnyitják vasárnap a Mohácsi Történelmi Emlékhely új Kilátó- és Kiállítókupoláját abból az alkalomból, hogy 485 éve, 1526. augusztus 29-én zajlott le a középkori magyar állam bukását hozó mohácsi csata.

  

 - 1521-BEN NÁNDORFEHÉRVÁR A TÖRÖKÖK KEZÉBE KERÜLT -

A megemlékezésen beszédet mondott többek közt Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Boross Péter, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke, volt miniszterelnök. Az MTVA-Sajtóadatbank összeállítása a történelmi eseményről:

A harcias, hódító oszmán-török állam a XIV. században jelent meg a Balkán-félszigeten és alig száz év leforgása alatt Magyarországig terjesztette ki határait. Az 1456. évi nándorfehérvári diadal még hosszú évtizedekre megállította európai előrenyomulását, a fénykorát élő magyar királyság sikeresen állta útját a hódításoknak. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban az egymással is szembenálló érdekcsoportok szétzilálták a magyar államot.

1520-ban a fiatal II. Szulejmán lett a török szultán, aki - miután az oszmánok keleten legyőzték a perzsa sahot - az európai terjeszkedés felújítása mellett döntött. A magyar trónon hasonlóan fiatal, de összehasonlíthatatlanul tehetségtelenebb ember ült: II. Lajost kétéves korában, 1508-ban koronázták meg és csak 1521-ben nyilvánították nagykorúvá. A magyar határt délről védelmező kettős végvárvonal legfontosabb láncszeme, Nándorfehérvár 1521-ben a törökök kezébe került, és a következő években elestek az első védvonal legfontosabb erődítményei is. Az 1523-ban alsó-magyarországi főkapitánnyá kinevezett Tomori Pál kalocsai érsek aratott ugyan kisebb sikereket, de az udvar támogatásának elmaradása miatt csodát nem tudott tenni. Így érkezett el az 1526-os esztendő, amikor a török ismét Magyarország ellen indult.

A külpolitikailag teljesen elszigetelt II. Lajos sehonnan nem várhatott segítséget, és parancsot is hiába adott a felkészülésre. Az államkincstár üres volt, a főurak egymással viszálykodtak, még az sem érdekelt senkit, hogy a hadak fenntartására egy éve pénzt nem kapó hadvezér, Tomori Pál kalocsai érsek és a déli végvárak kapitányai tiltakozásként lemondtak tisztségükről. Szulejmán április végén megindult seregeivel, és az ugyanekkor tartott rákosi országgyűlés csak utolsó napján döntött az ország védelméről, de pénzről említést sem tett.

A zavartalanul előrenyomuló török sorra bevette Péterváradot, Újlakot, Eszéket, augusztus 22-re átkelt a Dráván. Ellenállással szinte nem is találkozott: II. Lajos bejelentette, hogy nincs pénze a háborúra, így a nemesség sem kelt hadra, katonákat csak közadakozásból és pápai segélyből tudtak fogadni. A magyar seregek gyülekezését végül július 2-ra Tolnára hirdették meg, de maga a király is három héttel később indult el Budáról, haladásánál csak serege gyarapodása volt lassabb.

A magyar had egy része a mohácsi mezőnél táborozott le, ide érkezett meg a török augusztus 28-án, s a szultán kiadta a parancsot: készüljenek a másnapi csatára. A 25 ezer magyar katonával szemben mintegy 60 ezer (egyes források szerint 75 ezer) fős reguláris török had állt, amely nemcsak létszám-, de harcászati és technikai fölényben is volt. A magyar seregből hiányzott Szapolyai János erdélyi vajda - aki a Tiszánál állomásozva azt üzente, várják meg a csatával -, miként Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán és a Székesfehérvár közelében gyülekező cseh segédcsapat is. A magyar hadvezetés - köztük a fővezérré kinevezett Tomori - mégis a harc mellett döntött, és a magyar táborban a források szerint ekkor még derűlátás uralkodott.

A magyar sereg már hajnalban két vonalban sorakozott fel, az arcvonalat az átkarolás elkerülése érdekében erősen széthúzták. A csata azonban csak délután háromkor kezdődött, így az órákig a tűző napon ácsorgó csapatok elhelyezkedését a dombon lévő törökök alaposan felmérhették. A nehéz terep miatt az egyes török osztagok fáradtan, kimerülten érkeztek az arcvonalba, így Tomori még teljes csatarendbe állásuk előtt rohamot indított. A jobbszárny kezdeti sikerei után a közép támadása összeomlott, a gyalogság felmorzsolódott, a csata mészárlásba és menekülésbe torkollott.

Az alig másfél órás ütközetben a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, a csatatéren mintegy 4 ezer lovas, 10 ezer gyalogos, 7 főpap - köztük a fővezér Tomori Pál és Szalkai László esztergomi érsek - és 28 főúr maradt holtan. A menekülő, testőrségét elvesztett király a Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg). Az ország tárva-nyitva állt Szulejmán előtt, aki szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára, kifosztotta a várost, majd októberben úgy tért haza, hogy csak néhány szerémségi várat tartott meg.

A csata fordulópontot jelentett a magyar történelemben: utána kettős királyválasztás következett, a két nagyhatalom közé ékelt, meggyengült ország hamarosan két, majd három részre szakadt. A török másfél évszázadig Magyarországon maradt, állandósultak a háborúk, Mohács a nemzeti tudatba "nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként" vonult be.

Az egykori csatamezőn, a megtalált tömegsírok helyén ma a hősök emlékműve áll.

*

Szent Isván ünnepe augusztus 20.-a ( -áttekintés, hogy mit is ünneplünk)

Augusztus 20. az egyik legrégibb magyar ünnepnap: Szent István király napja, a keresztény magyar államalapítás emléknapja. Uralkodása idején I. István még augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, ekkorra hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot és tartott törvénynapot. Élete végén a beteg király azon a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, s 1038-ban ő maga is azon a napon halt meg.

 

Augusztus 20-án I. István szentté avatásának napjára (1083. augusztus 20.) emlékezünk, amely 1991-től Államalapító Szent István napjaként ismét hivatalos állami és egyházi ünnep lett.

Az ünnepi dátumot Szent László király tette át augusztus 20-ra, mert 1083-ban ezen a napon, VII. Gergely pápa hozzájárulásával oltárra emeltette I. István relikviáit a székesfehérvári Bazilikában, ami szentté avatásával volt egyenértékű.

I. (Nagy) Lajos uralkodásától (1342-1382) kezdve egyházi ünnepként élt tovább e nap. István kultusza ugyan bajor és német városokban, valamint Namurban és Monte Cassinóban is elterjedt, de az egyetemes egyház nevében csak 1686-ban XI. Ince pápa nyilvánította szentté. A pápa akkor elrendelte, hogy Buda vára töröktől való visszafoglalásának évfordulóján az egész katolikus világ évente emlékezzen meg Szent István ünnepéről, amelyet az egyetemes egyház augusztus 16-án tart.

1771-ben XIV. Benedek pápa csökkentette az egyházi ünnepek számát, s így a Szent István-nap kimaradt az ünnepek sorából. Mária Terézia (1740-1780) ismét elrendelte a Szent István-nap megtartását, sőt azt nemzeti ünnepként a naptárakba is felvétette. 1771-ben ő hozatta Bécsbe, majd Budára István kézfej-ereklyéjét, a Szent Jobbot, amelyet ez időtől körmenetben vittek végig a városon augusztus 20-án.Augusztus 20-a Nagy Lajos uralkodásától kezdve szerepel a naptárakban egyházi ünnepként.

Az évszázadok során ez a dátum több ízben is módosult, idővel átszőtte a Mária-tisztelet, majd XI. Ince pápa Buda elfoglalása után az egész kereszténység számára a vár visszafoglalásának napjaként jelölte meg. Később Mária Terézia az István-napot "nemzeti" ünnepé nyilvánította, amely aztán 1848-ig folyamatosan állami és egyben egyházi ünnep volt.  Augusztus 20-át munkaszüneti napnak, korabeli elnevezéssel norma-napnak minősítették, de nem vált azonban a teljes lakosság körében elfogadott ünneppé, hiszen a körmenet elsősorban a katolikusok körében volt népszerű. A Szent István nap ünneplését a szabadságharc bukása után megtiltották. 

Így az 1848-as szabadságharc leverése után hosszú ideig nem tarthatták meg a nemzeti ünnepet, hiszen Szent István a független magyar állam szimbóluma volt. Először 1860-ban ünnepelhették meg ismét a napot, amely országszerte nemzeti tüntetéssé vált.

Az 1867-es kiegyezést követően az ünnep visszanyerte régi fényét, majd 1891-ben Ferenc József az ipari munkások számára is munkaszüneti nappá nyilvánította, 1895-ben pedig a belügyminiszter elrendelte a középületek címeres zászlóval történő fellobogózását.

A két világháború között az ünneplés kiegészült az össz-nemzeti célkitűzésre, a Szent István-i (Trianon előtti) Magyarország visszaállítására való folyamatos emlékeztetéssel.   

Augusztus 20-a 1945-ig nemzeti ünnep volt, ezután ezt eltörölték, de egyházi ünnepként még 1947-ig ünnepelhették nyilvánosan. István ereklyéjét a Szent Koronával együtt a II. világháború végén a nyilasok Nyugatra menekítették. A Szent Jobbot 1945. augusztus 18-án hozták vissza Ausztriából Budapestre, s 1947-ig ismét szereplője volt a Szent István-napi ünnepnek. 

Kenyérszentelés ( -mondták új kenyér ünnepének is)

A következő nagy változás a szocialista  rendszerben következett be. Az ünnep vallási és nemzeti tartalma miatt a rezsimnek ez nem volt vállalható, de  teljesen megszüntetni azonban nem lett volna ésszerű ezért azt teljesen átalakították. 

Először az új kenyér ünnepének nevezték el augusztus 20-át, majd az új alkotmány hatályba lépését, mint új - szocialista - államalapítást, 1949. augusztus 20-ra időzítették, és ekként ünnepeltették. 1950-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Népköztársaság ünnepévé is nyilvánította. Ezután 1989-ig augusztus 20-át az államalapítás és az alkotmány napjaként ünnepelték.

A rendszerváltozással ismét felelevenedtek a régi tradíciók, 1989 óta ennek megfelelően rendezik meg a Szent Jobb-körmenetet. Szent István ünnepének igazi rehabilitációja 1991-ben történt meg: az első szabad választáson létrejött Országgyűlés 1991. március 5-i döntése a nemzeti ünnepek - március 15., augusztus 20., október 23. - közül Szent István napját emelte a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepe rangjára. 

*

Február 11-13. ( - a kitörés, avagy a becsület, a hősi halál napja)

Február 11-ét,  a Kitörést  a rendszeridegen nemzeti erők nevezték el Becsület Napjának.

Az elnevezés ugyanolyan helyénvaló mint a Nemzeti Összetartozás, mert ugyanúgy nem létezhet nemzeti összetartozás becsület nélkül, mint  ahogy haza sem  a nemzet szerves részeit képező erőszakkal elszakított országrészek nélkül. 

  

A hősies kitörés után Magyarországot másodjára is a keresztre feszítették, de az igazság erejével újra feltámaszthatjuk és fel is fogjuk támasztani!

Pilhál György: 

A hatvanhat évvel ezelőtti nap megítélésében valószínűleg soha nem lesz egyetértés. Már a megfogalmazásnál ügyelni kell, Budavár felszabadításaként vagy elesteként említjük-e 1945. február 13-át. Ami biztos: a második világháborúban csupán Sztálingrádért folyt véresebb csata a magyar fővárosénál, s ez mindenképpen gyászos adaléka történelmünknek, nyomait ma is viseljük az épületek kövein, temetőinkben, szívünkben.

(Magyar Nemzet)

*