Magyarországon "túlhangsúlyozott" a holokauszt ( - a magyarság szenvedése nem felejthető)

Attól kezdve, hogy "a század legfontosabb történetévé a holokausztot tételezték, az áldozatiság került a fókuszba. A győzelem, az erő, a tehetség, a kitartás, az ambíció, a teljesítmény pedig egyfajta gyanús fénytörésbe került."  

Igazolja vissza a jelenkor történéseit Schmidt Mária.

A Terror Háza főigazgatója, a holokausztról mint az "áldozatiság" túlhangsúlyozásáról nyilatkozik konszolidáltan, de figyelemfelkeltően.

Igaza van. A saját történelmük nem szorulhat mások kevésbé sem érdemtelen sorsa mögé. Azonban nekünk mégis csak a magyarság tragédiájára kéne nagyobb figyelmet fordítanunk.

"Az 1944-es náci megszállásig Magyarország élén választott, legitim kormány és parlament állt, ellenzéki pártok tevékenykedtek, képviselőik ott ültek az ország házában. A háborús megszorítások ellenére érvényesült a sajtószabadság. A magyar polgárok jobban és szabadabban éltek szomszédaiknál. Március 19-e után azonban ízelítőt kapott az ország abból, mi várt volna rá, ha a nácik győznek." 

Schmidt Mária történész, egyetemi tanár a jelek szerint nagyon is érti a globális, nemzetellenes törekvéseket, és tudja, hogy a pénztőkével mekkora rombolást képes véghezvinni egyes társadalmi érákban. Ezért áll ki a magyarság eszmeiségért a nyilvánosság elé, és bátor, felelősségteljes kinyilatkoztatásával ébresztőt rendelve, öntudatiságra szólítja a magyar embereket. 

Schmidt Mária felszólalásaiban és cikkeiben nem elsőként - nagyon helyesen - fejtegeti, hogy az 1970-es évektől a baloldal "elnyomottakat keresett", akiket képviselhetne, és ez "elősegítette a holokauszt középpontba állítását", vagyis azt, hogy az antifasiszta baloldal, az "áldozatok" (zsidók, nők, homoszexuálisok, vallási/nemzeti/faji kisebbségek), marginális csoportok, kisebbségek szószólójává válhasson.

Ez erősen visszatükröződik a Gyurcsányéra alatt.

Előtérbe került "az áldozati kultúra, vagyis egyáltalán nem számított többé trendinek, ha valaki győzött." Attól kezdve, hogy "a század legfontosabb történetévé a holokausztot tételezték, az áldozatiság került a fókuszba. A győzelem, az erő, a tehetség, a kitartás, az ambíció, a teljesítmény pedig egyfajta gyanús fénytörésbe került."

Szükség van az efféle történész gondolkodókra.

*

Süsü magyarok, vasutasok, avagy ki a hülyébb a másiknál ( - szerethető-e az örökösen holokausztba kapaszkodó zsidó)

Holokauszttúlélők leszármazottai, szám szerint kilencvenöten úgy gondolták, ütött az órája Magyarországnak. 

Elhúzzák a nótánkat mindannyiunknak, akik itt, Európa közepén, ebben a többszörösen kirabolt országban élünk. Az elindított per szerint 240 millió dollár vagyoni, és egymilliárd dollár nem vagyoni kártérítés a követelésük a MÁV-val szemben.

1944. március 19-én megszállták Magyarországot a német csapatok, ezt követően hiába is viselte bármilyen közintézmény továbbra is a magyar nevet, valójában minden német fennhatóság alá tartozott. Sok hozzátartozómat szállították a MÁV szerelvényei megsemmisítő táborba, mégsem gondoltam arra, hogy perelnem kellene. Hiszen akkor perelni lehetne a különböző színházakat, ahová zsidók akkoriban nem tehették be a lábukat, vagy a Kerepesi úton az egykori Tattersallt (ahol most éppen egy bevásárlóközpont van), vagy a zuglói önkormányzatot, ahol annak idején a KISOK-pálya volt, gyűjtőhelyül szolgálva a budapesti zsidóság egy részének. Perbe foghatnám azokat az iparosokat, akik deszkát szállítottak a budapesti gettó körbekerítéséhez, vagy az összes orvost, aki nem mert segítséget nyújtani a beteg vagy sérült zsidóknak. Perelhetném a Beszkártot, a már úgyis nagy bajban lévő BKV elődjét, amiért zsidó nem vehette igénybe a járműveket, aztán az üzlettulajdonosokat, ahol zsidó nem vásárolhatott, de legfőképpen azokat a szövetüzleteket, ahol sárga színű anyagot árultak, amiből a zsidók megkülönböztetésére kötelezővé tett Dávid-csillagot készítették, sokakkal együtt az én családtagjaimnak is viselniük kellett. A téglagyárat is be kellene perelnem, hiszen az anyám és a nagyanyám is álmatlan éjszakákat töltött saját vizeletében feküdve, amíg aztán véletlen szerencse folytán mégis elengedték őket.

De nem perlek senkit, ahogy a baráti körömben lévő zsidók sem. Ennek a chicagói kilencvenöt embernek talán be kellene perelnie egész Magyarországot úgy, ahogy vagyunk, származásra, vallásra való tekintet nélkül. Kilencvenöten eldönthetik egy ország sorsát, megroppanthatnak egy országot? Jogi nonszensz! Feldmájerrel, a Mazsihisz elnökével semmiben nem értek egyet, de most kivételesen helyesen szólalt meg. Szembehelyezkedett a kilencvenötökkel. Hogy könnyen vagy nehezen ment-e neki, nem tudom, nem is érdekel. Én csak egy dologra lennék kíváncsi, arra, hogy ki lehet a felbujtó. Aztán arra,: miként létezik az, hogy hatvanhét évvel a szörnyűségek után a kilencvenötöknek most jutott eszükbe perelni? Nem is tudják felmérni, milyen kárt okoznak az itt élő magyar zsidóságnak, de legfőképpen azoknak, akik nem értenek egyet a perrel. Biztosan vannak olyanok, akik sunyítva, ágy alá bújva azt mondják, de jó lenne megroppantani a magyar gazdaságot, újra játszani az antiszemita kártyával. Nem, ezt a pert mi, jó érzésű magyar zsidók nem engedhetjük meg! Nem csak a nagyméretű anyagi követelés miatt, ami most, a válság idején egyenesen végzetes lehet, hanem mert a népirtásban való aktív részvétel, a kollektív bűnösség vádját végre le kellene mosnunk Magyarországról és a magyar népről. Éppen ezért érdekelne, ki lehet az ötletgazda, kinek fűződik érdeke Magyarország lejáratásához.

És miért pont a chicagói szövetségi kerületi bíróságon nyújtották be a keresetet, és ott vajon milyen megfontolás alapján fogadták el azt. Ne feledkezzünk meg arról, hogy még a bankok ellen indított per is lóg a levegőben! És emlékeztetnék rá, hogy az 1947-es párizsi békeszerződésben foglaltak szerint a lopott holmi visszajárt volna minden magyar állampolgárnak, legyen az bármilyen származású. Rákosiék azonban inkább ezt maguknak szerezték vissza és tartották meg, aztán utódaik, Kádárék is folytatták a hagyományt. Eszük ágában sem volt visszaszolgáltatni semmit sem. Érdekes módon éppen most, hogy nem egy háttér-világuralom kedvére való kormánya van az országnak, felbukkant kilencvenöt zsidó, valahol a világ másik végén, és perel. Az ítéletet előre nyilván nem ismerhetjük, de sok jóra nem számíthatunk. Amikor a hír először felröppent, hogy ez ügyben perelni akarják a MÁV-ot, több ismerősöm kérdezte, hogy szerintem mi lesz. Azt mondtam, helyt adnak a keresetnek. Jóslatom bevált, ahogy a Képíró-perben is: az ítélethirdetést megelőző utolsó tárgyalási napon ott ültem a tárgyalóteremben, és azt mondtam, július 18-án az egykori csendőr századost, Képíró Sándort fel kell, hogy mentsék. Most azonban mégis azon gondolkodom, miként létezik, hogy az első fokú ítélet kihirdetése után egy nappal felröppenti a világsajtó, csak úgy, egészen véletlenül, hogy helyt adtak a MÁV-elleni keresetnek. Mit vétettünk mi, magyarok ennek a mágikus felbujtónak, aki le akar sújtani ránk? Mit vétettünk a kilencvenöt zsidónak a világ másik felén, amiért csak úgy egyszerűen pereskednek, és az amerikai hatóságok joghatóságként járhatnak el a MÁV-val szemben?

A kétharmaddal megválasztott kormány az új egyházi törvény szerint a tizennégy közül három zsidó vallási szervezetet is egyházként ismer el. Meg kell, hogy szólaljanak, mert meg kell szűnjön végre Magyarországon a holokauszt mint zsarolásra alkalmas eszköz állandó felemlegetése, s meg kell szűnnie annak is, hogy e gyászos eseményekkel egymást tartsuk sakkban. Nem tűrhetjük tovább a felbujtókat, akik mikor néhány hétre, hónapra vagy akár évekre is lecsillapodik a hangulat e témában, hirtelen előkerülnek, és belerúgnak egy nagyot Magyarországba. Nekünk, zsidóknak egyszer és mindenkorra az ismeretlen felbujtókat kell elutasítanunk, mert nem tűrhetjük tovább, hogy egy demokráciában, a zavaros húsz év után, a huszonegyediken túl is tovább tartson hazánk állandó megalázása. 

*

A 35. Ócsai Kulturális Napok naplója és az elhallgatott magyar sors- története ( - ha már Trianon nem elég, s holokauszt kell)

A 35. Ócsai Kulturális Napok nagyon megosztotta közösségünket. Ez érződött és látszott a lakossági megnyilvánulásokon, a részvételen. 

Az Egressy Gábor Szabadidő Központ az idén nem tudta a korábbi éveknek megfelelő közönségi érdeklődést elérni. Sőt még az Ócsán kívüli, azon túli érdeklődést sem tudta felcsigázni a programokkal.  A központi rendezvények nem hozták az elvárható nézőszámot. A múlt idézése nem jött össze.  A kulturprogramok nagyrésze  csekély közönséget vonzott.  Volt olyan rendezvény, amit részben otthagytak, mert annyira élvezhetetlen volt. Ez szomorú. A (nem csak) szervezők számára elgondolkodtató.

Anne Frank kétes naplójára épített kiállítás helyett inkább a magyarság sorsával, a trianoni tragédiáéval kellett volna foglalkozni. Nem hiszem, hogy mások történelmét és sorsát kell okulásként felhozni addig/akkor, míg/mikor a magyarság tragédiáját titkolják/elhallgatják előttünk.

Sokkal jobban kapcsolhatóbb és illőbb is lett volna e korból a magyar történelmet elővenni, - ha a például már a II. világháború környékén járunk - a kommunista kormányok, még 1945-ben jogtalanul kiadták Titó Jugoszláviájának az elfogott magyar honvédtiszteket és csendőröket, akiket a szerb kommunisták bestiális módon kivégeztek. Többek között vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes újvidéki karóba húzása is megérne egy történelemórát, hogy általa megismerjék a minket sújtó ebbéli tragédiát.

Vagy abból is lehetne emlékszobányi anyagot összerendezni, amikor a szerbek valódi vérbosszúból a visszafoglalt területekért gyilkoltak le 1944-ben 45 ezer magyart. Az is felér nekünk egy holokauszttal, de arról ugye hallgatni kell. A szerbek ma sem ismerik el a magyarellenes vérengzést, amely kétszerese volt a Katyn-inak. 

Lenne miből emlékszobát állítani és okulni. 

Ma már Szerbia is hivatalosan elismeri, hogy 1944-ben és 1945-ben a jugoszláv partizánok népirtást követtek el a Délvidéken

A szerbek kegyetlenkedései során teljesen ártatlan magyar tízezreket kegyetlen kínzások után küldtek a halálba. Őket csak azért ölték nagy sorozatban, mert magyarok voltak. Ezeket az embereket még siratni, emlegetni se volt szabad. Sok szemtanú még évtizedek múltán se mert nyilatkozni, nem hogy naplót írni!  A véres titoktartás tilalmát halálbüntetés terhe mellett rendelték el akkoriban. Ez a rendelet hivatalosan még ma sincs visszavonva. Még a gyermekeknek se volt szabad tudniok, hogy mi történt a családjukban.
A bukovinai székelyek Újvidékre szállításában természetesen sok vasutas is részt vett. Közülük 9 gyanútlan magyar forgalmistát és állomásfőnököt dobrovoljác besúgás alapján összefogdostak, és a sínekre kötöztek. Első menetben egy ott veszteglő mozdonnyal a lábukat darabolták le térdben vagy szárközépen. Másodszorra a mozdony egyetlen sípolással lenyakazta valamennyit. Szenttamásiban – ahol 1849-ben szerb öldöklés volt, s az elkövetőket a honvédek megbüntették,  - 1944 őszén a szerbek háromezer ártatlan magyart végeztek ki. Húsz méter hosszú, hét méter széles és igen mély gödröt ásattak velük, és kétszázas csoportokban lőtték bele az embereket. Az elföldelést a következő csoport végezte, amelynek ugyanez lett a sorsa. Ott öt ilyen óriási tömegsírt találtak. A megöltek között héthónapos terhes asszony is volt, akit előzőleg csúnyán összevertek. Magzatát a hasából kivágták és helyébe döglött macskát tettek. A kivégzettek közül egy 45 év körüli asszony súlyos sebeivel a gödörből kimászott, de száz méternyi vánszorgás után elvérzett. Másnapra kóbor kutyák marcangolták szét a testét. Lehet, hogy még életében. Egyik helyen egy 8 éves kislány szemtanúja volt egy tömegmészárlásnak. Odahaza elmesélte a látottakat. A partizánok a hírt hozó kislányt is kivégezték.
Sok helyen a kivégzés előtt napokig, hetekig kínozták az embereket. Puskatussal vagy karókkal ütötték őket fejbe, vállba, alul, fölül, csontjaikat törték, gyakran az eszméletvesztésig. Volt olyan hely, ahol a férfiak nemi szervét levágták, és a szájukba tömték. Temerinben a mázsaházban volt a gyűjtőhely. A vásártérről odahajtott férfiakból ott annyi vér folyt, hogy a hullaszállítók az emésztőgödör felé csörgedező vérpatakot hordószámra fogták föl. A csatornát valaha a mérlegre állított állatok vizelete számára építették. Egy-egy szekérre tíz holttestet dobtak. Temerinben is rendeletileg kényszerítettek mindenkit lapáttal, ásóval „közmunkára”. A temetőbe hajtották őket gödröt ásni. Előbb azokat dobálták a gödörbe, akiket a községházán agyonvertek, majd belelőtték valamennyit.
A kisbírónak sikerült a sortűzben idő előtt sértetlenül a gödörbe buknia. Órák múlva kibújt a hullák közül és hazavánszorgott. Felesége a padláson rejtegette hónapokig.

Lehet, hogy e vérbosszúra ingerlő parancsokat Joszip Broz Tito abban a hiszemben terjesztette ki Bácskára, hogy itt a magyarság fegyveresen fog ragaszkodni szülőföldjéhez. Csakhogy a magyar közigazgatás és a magyar fegyveres alakulatok vissza- és elvonulása után nem dördült el puska, s a magyar lakosság ellenállás nélküli beletörődéssel fogadta, viselte az új hatalomváltást.
A partizánok hároméves kegyetlenkedései során felelevenedtek a középkor óta hamu alatt parázsló emberpusztító hagyományok, melyek a mindenkori ellenség megsemmisítésére megőrződtek.

A borzalmasabbnál borzalmasabb példákat vég nélkül lehetne sorolni. Ezeket a gaztetteket Tito partizánjai követték el. Pacséron 16 szerb haláláért kétszáz magyart öltek meg, Bajmokon 35 szerb orvlövész haláláért 78 ártatlan magyaron vettek vérbosszút. A falu bíróját elevenen megnyúzva, bőre nélkül lökték a gödörbe, de még lélegzett. A Szabadka-környéki hatalmas tömegsírokban hétezer ártatlan magyar alussza örök álmát. Patinban a magyarok bevonulásakor egyetlen szerbet sem öltek meg, a partizánok később mégis háromszáz magyart küldtek a halálba válogatott kínzások között. Kula főterén a partizánok ötszáz jómódú magyart végeztek ki anélkül, hogy erre a legcsekélyebb okuk lett volna. A huszonnégy bácskai községbe szétszórtan élő bukovinai székelyeknek mind el kellett menekülniök, ha életben akartak maradni. A férfiakat a partizánok vitték el örökre. Az asszonyok közül többen a szekéren vagy kukoricaföldön szülték meg gyermekeiket, menekülés közben.

A fölsorolt borzalmakat a kutatások újabbakkal egészítették ki. Bezdánban 480 férfit mészároltak le a partizánok, Palánkán 50-et. Csurog és Zsabja teljes magyarságát kiirtották csecsemőkkel, öregekkel, nőkkel együtt. A szabadkai polgármestert Újvidéken egy magas ház erkélyéről lábánál fogva dobták le. Egyik helyen a plébánost agyonverték, a másikon a pap a kínzásokba beleőrült, a harmadikon szörnyethalt. A magyarkanizsai plébánost kocsi után kötözve halálra vonszolták. Újvidéken 30 ezer magyart gyűjtöttek össze. Őket naponta véresre verték. Decemberben elvették cipőiket, majd bányába hajtották őket. Aki a fagyos sárban mezítláb nem tudott menni, azt puskatussal a helyszínen agyonverték. Egy 800 személyes hálóteremből naponta 15-öt kiszedtek és puskatussal halálra zúzták őket.
Az egyik helyen húszezres, a másikon harmincezres haláltábor volt. Enni csak kétnaponként egyszer adtak: vízben áztatott kukoricadarát só nélkül, azaz disznóknak való moslékot. Ezrek pusztultak el ott élelem, gyógyszer, orvos és fűtés nélkül. A fogoly nőket meztelenre vetkőztették, ruháikat elvették. A járeki táborban emiatt naponta 80 halott, néhány hét alatt 6700. A halottakat elásták. Egyházi temetésről szó se lehetett. Újvidéken rabszolgapiac volt. Hajnali 5 órakor fölsorakoztatták külön a férfiakat, nőket és gyerekeket. A munkaadók kedvükre válogathattak közülük. A katonasághoz csak nőket vittek a hálótermekből. Ezek órák múlva félholtan vánszorogtak vissza. A 8-10 éves gyerekeket kanászoknak adták el. Egyik faluhelyen lefogott 3 papot mindig véresre verték, amikor a teremből szükségre mentek ki. Öreg papokkal mázsás köveket cipeltettek. Egyik gyűjtőhelyen 16 magyar pap belehalt a kínzásba.

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1994. március 16-án bűncselekmény hiányában hatályon kívül helyezte az ellene hozott népbírósági ítéletet.

 Újvidéken 1946 őszén háborús bűnösként, teljesen ártatlanul fogták perbe vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki 1941-ben vezérkari főnökként parancsot adott a tudomására jutott vérengzés azonnali leállítására. Két tábornok, az újvidéki polgármester és alispán, valamint a megye két országgyűlési képviselője is a vádlottak padján ült. Golyó és kötél általi halálra ítélték őket. Nem ellenőrizhető tanúk szerint azonban Szombathelyi Ferencet karóba húzták. Pedig őt olyan feltétellel adták ki a magyar hatóságok Jugoszláviának, hogy az ottani ítélet nem lehet szigorúbb, mint a magyar bíróság által előzőleg kiszabott 10 évi fegyház. Feketehalm-Czeydner Ferenc tábornokot Csurogon, Grassy József tábornokot Zsabalyán élve nyakig földbe ásták és fejét egy-egy lánctalpassal lapították szét. A polgármestert fölakasztották, az alispánt a börtönben agyonverték.

A bátor papok által gondosan összegyűjtött, összeírt magyar áldozatok összesített jegyzékén 34 491 magyar áldozat neve szerepel azzal a megjegyzéssel, hogy ez a szám minden bizonnyal meghaladja a negyven ezret. A Mindszenthy József bíboros hercegprímáshoz befutott adatok alapján a párizsi béketárgyalásra készülő külügyminiszternek írott levélben 40-50 ezer bácskai magyar lemészárlásáról esik szó. Semmiféle utalás nincs arra, hogy az európai békéket másodszor is diktáló francia fővárosban valamilyen szankciókkal elmarasztalták volna Titót, akinek emberei követték el ezeket a rémtetteket. A háborús bűnösöket elítélték Nürnbergben, akiket a vesztesek oldalán ültettek a vádlottak padjára. De milyen bíróság, milyen erkölcsi norma, milyen világrend az, amely engedélyezheti bárkinek is ilyen rémtettek elkövetését?

Dokumentum, melyik megpecsételi az csúrogi magyarok sorsát

A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

1990-es években folyó délszláv háborúban elkövetett bűntettekért felelősségre vonást követel a nemzetközi közvélemény, és intézkedéseket is tett a hágai nemzetközi bíróság, úgy ebben a délvidéki ártatlan magyar tízezrek haláláért is el kell ítélni a felelősöket, és kártérítésben kell részesíteni az áldozatokat, vagy hozzátartozóikat, miként tették azt a holokauszt áldozatainak esetében is. Az igazságosztásnak nem lehet kétféle mércéje, mert akkor az már nem igazság!
Az 1990-es években Horvátország függetlenségi háborút viselt a szerbek ellen. Mindkét oldalon az első vonalba besorozott magyarokat vetettek be. Sokan ott haltak meg közülük szerb-horvát érdekekért. Aki a behívóparancsnak nem tett eleget, azt katonaszökevényként lőtték agyon.
E háború során a szlavóniai magyar falvakat szerbek lőtték szét. Az elűzött magyarok házaiba szerb családok tízezrei költöztek. Külföldi szerzők azt írták valaha a szerbekről, hogy jellemző tulajdonságuk az idegengyűlölet (xenofóbia). E fejezet eddigi oldalai is ezt támasztották alá. Mégis kiszolgáltatott az antant nekik félmillió magyart. Az eredmény: 1918 óta több mint kétszázezer magyart űztek ki az országból, a szülőföldjükről. Ahova őseink egykor befogadták a szerbeket. Helyükre persze szerbek költöztek Bácskába. A II. világháború után további egymillió szerbet telepítettek be az egykori magyar Délvidékre, most már az etnikai arányok szándékos megváltoztatására. Újabb, ezúttal már a harmadik betelepítési hullám kezdődött csupán a huszadik század folyamán (a valóságban már igen sokadik), amikor a szerb-bosnyák-koszovói háború után menekültek a szerbek észak felé, a magyarlakta területek felé. Kiűzve ezúttal is a magyarok újabb és újabb tízezreit. Akik nem menekültek el, azóta is fenyegetettek.
Koszovóból jött szerbek magyar vidékeken nem egy helyen olyan „nyakéket” viselnek, amelyre magyar kisgyerekek levágott, körmös ujj-percét, ujj-darabjait fűzték föl elrettentésül: a magyarok vagy elköltöznek külföldre, vagy az ottmaradt gyerekeknek is levágják mind a tíz ujját. Délvidékről 1991 óta 50 ezer magyar menekült el véglegesen. Egyetlen külföldi szervezet sem emelte föl a szavát e kegyetlenül erőszakos etnikai arányváltoztatás miatt. Sokféle szervezet is illetékes lenne ez ellen tiltakozni, de egyik sem tette. A fegyverrel elűzött bácskai, baranyai, szlavóniai magyarok házaiba a szerbek újabb százezreit hozták be, akik a menekülttáborokból hazatérő magyarokat szerb állami ösztönzésre ismét elűzik. Olyan rendeletet hoztak Szerbiában, hogy a magyarok nem kaphatnak vissza elkobzott földet, házat, csak a szerbek.
A világ közvéleménye és az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), az Atlanti Szövetség (NATO), az Európai Unió, az Európa Tanács tétlenül nézi a szerbek egyéni és állami szintű garázdálkodásait. Az érdekükben kiálló szabadkai polgármestert 2001. januárban halálosan megfenyegették. Az évek óta ott tartózkodó NATO-katonáknak nincs joguk beavatkozni a magyarok és a tőlük elrabolt házakban élő szerbek közti sokszor véres háborúságba. A boszniai és koszovói mészárlásokért felelős szerbek és mások felelősségre vonására a NATO és más európai szervezet intézkedést tett, de a magyarok elleni újabb és újabb bűnelkövetőket elnéző hallgatásával segíti. Ez is Európa szégyene, Európa bűne. Kétkulacsos nemzetközi szervezetek cinkos hozzájárulása ez a kontinensnyi méretű magyarüldözéshez, mely öt-hat országban is kimutatható valamilyen formában. Sem az egyházi, sem a világi szerveknek nem támad föl a lelkiismerete az ilyen esetekben.

A Bolyai János Gimnázium szervező ötletgazdája (most itt név nélkül) és a LIFE Egyesület inkább segítette volna elő támogatásával a magyarság sanyarú sorsát ábrázoló megemlékezés, vagy kiállítás létrejöttét, a számunkra idegen Anne Frank vitatott naplója alapján kreált történelemábrázolás helyett, ha már a 35. Ócsai Kulturális Napok tartami töltöttsége hiányt szenvedett, főleg hogy öt nappal a trianoni békediktátum előtt értek végett. Június 4.-én városi szinten senki nem emlékezett a magyarságra. Még a város közpénzből finanszírozott lapja, az Ócsai Kisbíró sem.

Az idén a Kulturális Napokra ráfordított összegek nem hozták meg a befektetést, nem hoztak igazi értéket a városnak. 

Lenne mit feldolgozni, ahogy emlékezni is.

„Mert a mártírhalált haltak csöndje ellen mindig tenni kell.”

*