Jeles napjainkról és kevésbé jel(lem)es embereinkről ( - Nándorfehérvár és Trianon kapcsán)

 Kedves olvasónk írta:

"Névtelen írta...

Szia Fo-lak! Mi van a nándorfehérvári diadallal? 555"

2011. július 22. 12:55 

*

Ezúton szeretném megnyugtatni,  hogy nem feledkeztem meg róla, és talán tudja is, hogy már tegnap este készen állt a megjelentetésre szánt anyag a sűrűn látogatott gépemen. 

Igaz szívesebben vettem volna, ha jó szándékból nem csak az Én figyelmemet és nem csak 12:55-kor hívja fel, hanem tette volna ezt korábban, akár az önkormányzatban, vagy a KB-ban, esetleg annak elnökénél, hogy netán az általunk fizetett Kisbíróban foglalkozhasson vele Fülöp Krisztina, vagy Moldován Ágnes, ha már a Trianont semmibe véve vagy Frank naplója által kiszorítottan, nem törődtek eddig.

Jószándéka sokkal  hitelesebb lenne, ha mindezt előre megteszi az elkövetkezőkben az érintettek felé. Elvégre mégis csak ők a hivatalosak, és a blog meg csupán a kiegészítő amatőr.  De mint látható, Én készültem. Öntől függetlenül felraktam a leckét:  "dátum: 13:01 Bejegyezte: fo-lak". 

 *

Nem tudok elmenni mellette szó nélkül.

Trianon (1920 június 4.-e a magyar nemzet gyásznapja)

Sem az önkormányzat, sem annak Kulturális Bizottsága, sem annak tanári vezetője, sem a városi újság szerkesztői nem tartották fontosnak, hogy idén a Trianon-i megemlékezést (igen így nagybetűvel).  A környező települések, más városok igen . Némelyikük nem is akárhogy. Ott, azokon a helyeken nem maradhatott el ez. Nem is értem. Olyan, mintha valaki az anyja halálát elfelejtené. (Durva, nem durva, de egy hivatalnoknak, egy önkormányzatnak, egy ilyen tisztséget betöltőnek ez hivatali kötelessége. Különösen az, ha ráadásul erre még a kormánya is felhívja a figyelmet a törvénybe foglalással. Ezt felül-überelni csak így lehet.)

Egy kezemen megszámolom a helyi megemlékezéseket. Persze pártok jöhetnek, mehetnek, polgármesterek válthatják egymást, ahogy a bizottságok élére is kerülhet jobb ember, de Trianon örök marad. Ha ebbe beletörődünk, és feledésbe helyezzük, akkor jelképes anyánkat, az anyaföldünkkel nem törődünk, azt feledjük.  Nem kell megjátszani magunkat erdélyi (román) települések testvérkapcsolatával akkor, amikor az ország és az Ő elszakításukról nem szólunk. Nem más ez, mint képmutatás, vagy pénzkeresés egy-egy „ingyenes” közpénzből finanszírozott csereutazás, „látogatás” kapcsán.  Megjátszás az egész. Ha nem fűződik érdekük hozzá, akkor nem törődnek vele. Maguktól meg eszükbe sem jut.

Úgy tesznek, mintha tilos lenne, valahogy nem akarják felvállalni nemzetünk tragédiájának emléknapját. Miért nem lehet közösen, színvonalasan emlékezni Trianonra Ócsán?

Ha a Jobbik Ócsa Szervezete is úgy gondolkodna mint a városi többség, akkor senki nem vállalta volna fel a nemzeti összetartozás napját? Most amikor azok a vezetők, akik a kormánytöbbséget alkotják, azt vallják, hogy a magyarság egy és oszthatatlan és ezért megpróbálják visszaadni az elcsatolt magyarok állampolgárgát, szavazati jogát, akkor Ócsa ugyanazon fideszes vezetése ezt elutasítja? Az, az Ócsa, ahol a megyei elnök, az országgyűlés jegyzője is lakik? Aki ráadásul szívesen tartott itt március 15.-én beszédet, majd augusztus 20.-án a lerombolt ősi házunk romjain átadó megemlékezést, aki arrébb a Nagév megnyitóján munkahelyteremtésről szónokol, miközben a FÉG ügyei körül csak tetszeleg, aki jön, ha az Egészségház szalagját kell átvágni, de ha hozzájönnének, akkor inkább teniszezni van?. De kit vágnak át most ezzel a távoltartással? Minket? Nem hiszem, mert mi megemlékeztünk. Mi ott voltunk. Ők nem voltak, nem emlékeztek és ismét semmit nem tettek annak érdekében, hogy legalább a tisztesség látszatát keltsék.

Ők és Mi ott voltunk - a háttérből a rendőrség "biztosít" - de hol voltak azok akiknek hivatalból itt lett volna a helyük

Most, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánították június 4.-ét, már nem fontos számukra.  Majd a választások előtt az lesz. Ismét. (Ne feledjük.)

Nem csak akkor kell megjelenni, tetszelegni, és ezt megtenni, ha közelednek a választások, vagy ismert személyiségek jönnek, amikor lehet virítani, büszkélkedni, dicsekedni. Ezért nem jár nívódíj, mint az elfuserált beruházásért, aminek okán tönkreadóztatják a lakókat. Ez nem ivászattal egybekötött borlovag-avatás.  Nem, ez egy fájdalommal teli esemény, mint az anyaföld, a gyökereink és történelmünk egy részének az elvesztése. Nem ehhez kapcsolódna és nem ezért lenne a testvérvárosi, testvértelepülési kapcsolat ápolás? De igen. Csak ez így erősen visszás, ha a hozzátartozó alapeseményre nem emlékezünk, de a határon kívülrekedtek egy-két emberét keblünkre öleljük. Képmutatás ez így, miközben június 4.-én tojnak az egészre.  Ebbéli hallgatásuk, lapításuk beszédesebb, mint bárminemű képmutató cselekvésük, vagy koszorúküldésük. Bár még erre sem méltatták a napot.

A helyi Jobbik példát statuáltatott. Emlékszem az első áthelyezett kereszt előtti megemlékezésre, Magyar Péter és Ács László szavaira. A kicsit bizonytalanul ott álldogáló emberekre, máig ható bizonytalanságra, amit a háttérben álló, járó motorú rendőrautó és a benne ülők sugalltak. Mint a múltban. Két rendőr, egy civil ruhás. Még a szónokló ügyvéd is kifejezte, abbéli érzését, hogy esetleg a pódiumról viszik el. Ócsa hivatalosan nem képviseltette magát, de még magánszemélyként sem jött el a városházáról, a képviselő-testületből senki. Mintha ők is a legitimitást kérdőjelezték volna meg ezzel, növelve az emberekben évtizedeken át elültetett félelmet. Úgy tűnik az elmúlt több mint húsz év kevés volt a szemlélet váltáshoz. A kommunista nacsalnyikok máig befolyással vannak az emberi érzésekre. Az emberek még mindig valahogy más rendezvényekhez szoktak. Ha nincs ott az „elöljáró” akkor az valami más, és nem biztos, hogy a hivatalnak is tetsző. A hivatal meg nagy úr, mert ha az valamire nem adja az áldását, ha Ő nincs jelen, akkor az neki nem tetsző. Ha meg nem tetsző, akkor abból csak baj lehet, mert mégis csak a hivataltól, tőle, vagyis tőlük függünk. Régi beidegződés, sztereotípia.

A Jobbik volt az egyetlen, aki nem félt felvenni a zászlót. Ő volt az egyetlen, aki továbbvitte a trikolórt.  

Nem kell keseregnünk, mert március 15.-én, amit már felmernek hivatalosan is vállalni az önkormányzatban és központi rendezvény keretében tartanak megemlékezést, bár ez sem volt mindig így. Ott azon a múltitól kisajátított, térnek sem nevezhető helyen, a turul előtt sem tudják még közösen énekelni a Himnuszt, és a Szózatot, pedig akkor sok tanár meg iskolai osztály képviseltette magát.

Itt azonban az áthelyezett Kettős-kereszt árnyékában a csipetnyi csapatnak nem okozott gondot a Himnusz, a Szózat, de még a Székely Himnusztól sem rettentek meg.  Az ünnepség végén nem csak a rendőrök, hanem mindannyian békében, emlékeinkben felfrissülve mentünk haza. Számunkra többet ért ez, mint egy ingyenes képmutató kiruccanás a határon túli testvértelepülésre.

 Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

/József Attila/

 1922

(Arra meg végképp gondolni sem merek, amit olvasónk jelzett bevetőnkben, hogy  a mai jeles napról is külön megemlékezést tartson a hivatal, vagy azon embere, akinek a mostani is már túlzás. Pedig ezen is egy ország sorsa múlt, anno 555, azaz 1456. július 22.-én)

*