Végtisztesség ( - negrológ helyett)

Trianonról beszélt, amikor először láttam a tévében. Nem tudtam, kicsoda ő, azt sem, hogy mivel foglalkozik vagy milyen pártnak a tagja. Mégis személyére irányította a figyelmemet, mert addig csak a nagypapámtól hallottam Trianonról meg az országcsonkításról, és tőle sem mások előtt, mindig csak akkor, amikor ketten voltunk. Hamar megtudtam: az illető Csurka István író. Ez valamikor az 1990-es évek közepén történt.

Később aztán megismertem a MIÉP nevét, és valaki a kezembe nyomott egy Magyar Fórumot. Azt mondta: vegyem meg három hónapon keresztül minden héten ezt az újságot és döntsem el, igaz-e, amit Csurka István ír vagy sem? Nem volt szükség három hónapra, három hét is elég volt. Ezzel ismét nyert egy szavazót. Sőt, annál többet is. Egy őszinte érdeklődőt, ha úgy tetszik, követőt, aki minden megnyilatkozását igyekezett megkülönböztetett figyelemmel kísérni.

„Akik ott voltak Szegeden és láttak-hallottak, elmondtam nekik, hogy betegséggel küzdök. Korom is magas” – írta Csurka István a Magyar Fórum február 2-i számában, Történelemhamisítás c. rovatának utolsó jegyzetében. 

 

Nem voltam ott, sajnos. De ezektől a soroktól rossz lelkiismeretem és baljós előérzetem támadt. Úgy éreztem, hogy valamit jóvátehetetlenül elmulasztottam. Tudtam, hogy Csurka nem szokott beszélni a nyilvánosság előtt életkoráról és fizikai állapotáról. Sejtettem azt is, amit most már biztosan tudok: ő azok közé a legnagyobb alkotók közé tartozik, akik számára a munka, az alkotás több mint hivatás: életforma. Akik halálos betegen is földi életük szinte utolsó pillanatáig dolgoznak, alkotnak. 

 

Életének 78. évében, február 4.-én  hunyt el a nagy magyar gondolkodó,  a szépíró, dramaturg és publicista, nem utolsó sorban konzervatív politikusunk. 

Íróként kétszer is kapott József Attila-díjat.  Az MDF-nek az alapítói tagjai közé tartozott, később megalapította a MIÉP-et, melynek  elnöke volt 1993 – 2012 között.

Csurka István drámaíró, politikus temetése február 18-án (szombaton), volt Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

Csurka Istvánt bizton több százan, de lehet, hogy több ezren kísérték utolsó útjára.. Akárhányan is voltak, a magyar nemzet kimagasló alakjaként örökre velünk marad. A helyszínen gyászolók között volt Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára, Kocsis Máté, L. Simon László, Papcsák Ferenc és Wittner Mária fideszes országgyűlési képviselők, Bayer Zsolt újságíró, Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója.

Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Egyházkerület református püspöke a szertartás során Csurka István egyik utolsó interjúját idézve arról beszélt, hogy az író-politikus "lépcsőházi embernek" tartotta magát. "Mi magyarok mindannyian lépcsőházi emberek vagyunk. Vita zárultán, harcunk végeztén a nagyok és hatalmasok termeiből kilépvén, vagy éppen onnan kiűzetvén a lépcsőházban jut eszünkbe, mit kellett volna mondani, mit kellett volna tenni" - fogalmazott.     Mint mondta, "amikor ennek a felismerése áthat bennünket, harag támad bennünk, az pedig nagy dühöt, akár forradalmat támaszthat. Ennek hangot adhat az író és a politikus."     "Az író azt kockáztatja, hogy azok is megértik, akiknek nem kellene, a politikus pedig azt kockáztatja, hogy azok sem értik meg, akiknek kellene." Csurka István vállalta mindkét kockázatot - hangoztatta Bogárdi Szabó István.

Végeláthatatlan tömeg a magyar irodalom és a politika kiemelkedő alakjának koporsója körül - mindenki gyászban

Az életének 78. évében, február 4-én elhunyt Csurka Istvánt méltatva Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke a "küzdőtársról, barátról" emlékezett meg. Leszögezte: Csurka István radikális volt, de nem szélsőséges, életútját a magyarság iránti szeretet határozta meg. Úgy fogalmazott: "azt vetették a szemére többek között, hogy radikális, és ezt mindig úgy értették, hogy szélsőséges, pedig nem szélsőséges volt, csak radikális a magyarság ügyében", Ady és Szabó Dezső magyar radikalizmusát tekintette irányadónak - mondta Lezsák Sándor.     Arról is beszélt, hogy Csurka István még megélte a "több százezres békemenet lélekfrissítő látványát". "Ez Csurka István számára azért is volt történelmi elégtétel, mert pontosan tudta, hogy csak az egészséges emberi veszélytudat képes így összefogni (…) azt a nyugodt nemzeti erőt, amely a magyar függetlenség, a nemzeti önrendelkezés, a belső demokrácia jegyében nemzetpolitikát hitelesít, erősít, és ha kell, akkor védelmez" - jelentette ki Lezsák Sándor. 

Kovács László, a Magyar Igazság és Élet Pártjának alelnöke Csurka Istvánt méltatva azt mondta, hogy a párt elnökének halálával "a hallgatás falai", amelyek az életművet övezték, leomlottak. "A legtöbb ember számára - így az én számomra is - szépirodalmi, társadalompolitikai írásai, beszédei jelentették az igazodási pontot, a fényforrást, a tájékozódást".
Kovács László a spártai Leonidasz hadvezérhez hasonlította a politikust, a megmaradt pártot pedig ahhoz a háromszáz katonához, akik életüket áldozták a perzsa haderővel szemben. Kitért arra is, hogy január 14-én Szegeden mondta el Csurka István az utolsó nyilvános buzdító beszédét, amellyel hozzájárult a békemenet sikeréhez.     Dörner György, az Új Színház igazgatója Reményik Sándor Halotti beszéd a hulló levelekhez című versével búcsúzott az írótól.

Az ’56-os hősök parcellájában lévő sírnál a gyászoló tömeg elénekelte a Himnuszt, majd tapssal búcsúztak Csurka Istvántól.

Csurka Istvánt az ’56-os hősök parcellájában helyezték örök nyugalomra

Csurka István 1934-ben született Budapesten, a Szegedi Kis István Református Főgimnáziumban érettségizett 1952-ben, majd 1957-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakán szerzett diplomát. 1956-ban a főiskolai nemzetőrség vezetője volt, amiért fél évre Kistarcsára internálták. Tanulmányai befejeztével szabadfoglalkozású íróként dolgozott, 1973-tól 1986-ig a Magyar Nemzet tárcaírója volt.
1988-89-ben tagja volt a Hitel című folyóirat szerkesztőbizottságának, 1989-90-ben a Magyar Fórum főszerkesztője, a hetilap 1991. januári újraindulásától a szerkesztőbizottság elnöke, a Magyar Fórum Kft. ügyvezető igazgatója volt.

A Wikipédián elérhető életrajza szerint Csurkát 1956 után fél évre internálták, majd beszervezték III/III-as ügynöknek. A kilencvenes évek elején az elsők között tárta a nyilvánosság elé ügynökmúltját. Állítása szerint a beszervezési nyilatkozatot az internálás során, kényszer hatására írta alá, és soha nem írt jelentést. Az író 1985-ben részt vett a magyar politikai ellenzék monori tanácskozásán, 1987-ben részt vett a Magyar Demokrata Fórum megalapításában, 1988-tól a párt elnökségi tagja, 1991-1992 között alelnöke volt. 1992 augusztusában ellentétbe került az MDF vezetőivel, egy hónappal később létrehozta a Magyar Út Alapítványt, valamivel később megalapította a Magyar Út Körök mozgalmat. A feszültség közte és az MDF más vezetői között egyre fokozódott; végül 1993. június 5-én az MDF választmánya kizárta a pártból, júniusban megalapította a Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP), melynek azóta is elnöke és a párt parlamenti tagsága alatt frakcióvezetője is volt 1998-2002 között. 2006-ban pártja a Jobbik Magyarországért Mozgalommal közösen indult az országgyűlési választásokon Harmadik Út néven, ám a koalíció nem tudott bejutni a parlamentbe.

A Kádár-rendszer egyik kritikusa

Csurka íróként igen fiatalon, 1954-ben debütált, 1956-ban kiadták első elbeszéléskötetét, a Tűzugratást. Saját egyéni hangjára később, a látszat és valóság szembeállítására épülő, ironikus-groteszk novelláiban talált rá (Nász és pofon, Kint az életben, Utasok, Létezés-technika, Vasárnapi menü - elbeszéléskötetek). A prózai műfajban írt még regényeket (Hamis Tanú, Moór és Paál, A kard, Dagonyázás), filmforgatókönyvet (Hét tonna dollár) és rádióhangjátékokat.

Legnagyobb szépírói sikereit drámáival (Ki lesz a bálanya?, Deficit, Döglött aknák, Házmestersirató) aratta. Darabjaiban a szatíra, az irónia eszközeivel ábrázolja az emberi értékvesztést, a társadalom pusztulását, a hősök áldozattá válását, a cselekvésképtelenséget. Az általános emberi gyengék kipellengérezése mellett az olvasó és néző számára egyértelműen kihallatszott a Kádár-rendszer erős kritikája is. Irodalmi munkásságáért 1969-ben és 1980-ban József Attila-díjat kapott, 1980-ban elnyerte a színikritikusok díját. Az 1980-as években esszé- és tárcakötetei is megjelentek, az évtized végétől csak politikai írásokat közölt. 1972-ben szilenciumra ítélték rendszerellenesnek és antiszemitának minősített kijelentései miatt, 1986-ban pedig azért, mert a kisebbségek érdekében való összefogásról szóló, Elfogadhatatlan realitás című esszéje megjelent a New York-i Püski Kiadónál. 

„ A világ a globalizmusban annyit változott, hogy egy nemzet függetlenségét bankműveletekkel éppen úgy meg lehet szüntetni, el lehet taposni, mint lánctalpakkal.” – idézet az Agresszió c. írásából.
  

Isten nyugosztalja Csurka Istvánt!

 *