Rossz az irány(ítás), látható a szakadék ( - jobbszél)

A helyi járat látszólag megállíthatatlanul robogott a lejtőn lefelé. A fékrendszere már régen felmondta a szolgálatot, itt-ott kibújt a karosszériából egy-egy elem, gumiabroncsai kilyukadtak; igazából már nem is hasonlít egy haladásra képes járműre. Nem is az. Hiába vettek az utazók pénzén új számítástechnikai eszközöket, meg drága programokat hozzá, ettől még semmi nem javult. Sőt. Csak az utasok bosszantását váltották ki ezzel  Szerintük inkább a járműre, vagy a megállókra, az útra kellett volna költeni, ha már nem a kerékcsere volt a cél. A vezető már is nem kontrollálja az eseményeket.  Holott korábban rendre azt az illúziót keltette, hogy bennfentes és ért a vezetéshez. Ezt megelőzően, állandóan beleszólt a sofőr munkájába.  Vezetési vágyva az irányítás átvételére inspirálta. Segédvezető korában, be is tartott a korábbi öregnek. Most meg nem képes haladni. Állandóan máshoz a mostani segédhez és a jegyeket vizsgálóhoz fordul. Így rendre ők olvassák be neki a kanyarokat. Ezek mondják, merre haladjon, mit csináljon.  A mostani sofőr gyermekkori álmaként kényszeredetten, de vigyorogva-vicsorogva kapaszkodik a kormányba, esetlenül nyomja a pedált, és ötletszerűen ide-oda rángatja a buszt. A jármű meg imbolyog, a bennlévők, a fizető utasok hintáznak, és hiába méltatlankodnak, velük most nem foglalkozik a választott személyzet.

– Vissza, vagy le kéne cserélni a vezetőt – vélték a háttérből néhányan.

– Amíg a korábbi, az a másik ült ott, (aki most az utas-csoport egyik képviselője,) addig egyenesebben haladtunk. Vele előrébb jutottunk, volna ha az akkori mitfahrer nem szól bele a vezetésbe. Kritizálva az előző vezetőt a kormány és a sebváltó után kapkodva rántott egyet-kettőt rajta. Végül keresztbe fordulva megállt a jármű. Így kimaradtak megállóhelyek és a végcél is megváltozott. A sok kacska folytán elfogyott a hajtóanyag, de még sem tudtak leállni. Az utasok nem tudtak kiszállni. A lelendő alkalommal balgán lecserélték az akkori sofőrt. Most vele együtt élik át a jelen esztelen ámokfutást. , aki most szinte tehetetlenül kezeli, és nem fékezi a mostani ámokfutást. Hiába a modernebb felszerelés, az új sofőrülés, a fejlett komputer, csak nem halad megfelelőn a helyi járat. Menet közben derült ki, hogy haszontalanul költöttek az új technikára, a jármű most többet fogyaszt, mint korábban. Ezért menet közben még pótjegyet is fizettetnek.  Ez nem egy felhasználóbarát helyzet. Méltatlankodnak emiatt jó páran, de mindhiába.

- Vissza kéne venni, és nem csak az arcból, az eszeveszett gázból is, hiszen mind inkább rossz úton haladunk; – vélekednek az érintett kiszolgáltatottak.

– Azt nem lehet – ellenkezett, az utazási bilétákat jegyző kalauz, akire menet közben az égvilágon semmi szükség nincs, de már évek óta ebből él, és szép fizetést húz az egészből, - ezért úgy tesz, mintha dolgozna.

- Így igaz – helyeselt az idegen nevű mostani mitfahrer, aki mindig közelebb húzódott, ha egy kátyút kikerültek, avagy bevettek egy kanyart, de amikor nagyon meredeken száguldottak lefelé, akkor gyorsan arrébb ült, és bőszen magyarázott: „Mitfahrer? Én? Ugyan már!” De azért leváltani most mégsem akarja a sofőrt, elvégre a váltótárs biztosan nem engedte volna a kormány közelébe. Alkalmazása csak amolyan társadalmi, de a menetrend-összeállításba, nyomtatásba amúgy beleszól. Pedig nem is hivatásos. Kontárkodik mindenhol, miközben drágán fizetettnek ezért az utasokkal. Ő a jármű második legjobban fizetettje. Mellékesen máshol is fújja az igét, két menet közt, de van hely, ahol ő mondja a hamiskás tanmesét is.

- Mindezt persze nem jószántából, és nem bérmentve.  Akik ismerik, tudják, hol a helye. A jármű bal oldalán ültek már vele, és csak az út menti lankákat láttatták. Aki viszont átült a jobb szélre, rögtön észrevette, milyen szédítő mélység tátong előttük. „Ugyan már, hol van itt szakadék?” felkiáltással cáfoltak rá a jobb érzésű emberekre, vészmadaraknak titulálva őket.

- Gyertek ide, és nézzétek meg, hová tartunk! – javasolták a sofőr mögötti, bal oldali sorokban ülőknek. Ők azonban hevesen rázták a fejüket.
– Nem, nem. Semmi baj. Remekül haladunk, lendületes ez a vezető.
– Te marha! – kiáltották a vehemensebbek, és előre akartak menni, hogy ellökdössék a volántól ezt a kártékony balfácánt, ám hirtelen féltucatnyin, kalauz, mitfahrer, és a sofőrt képviselők termett ott védelmezőn. Ezért a hangos elégedetlenek csak hátulról próbálták észre téríteni a kormányost.

- Nem tudsz vezetni, tönkreteszed a járatot. megölöd az utasokat, még az úttestben is kárt teszel!  A néma többség azonban meghunyászkodva némán és félve ült a buszon szanaszét.
– Ti akartátok, ezért vagyunk együtt, így jutottunk ide, közös a felelősség – vágott vissza a sofőr; – nem is értem, miért mindenért engem kell leszúrni…

Ezek voltak a megbízott vezető hátrahagyott szemrehányó szavai, miközben az utasokkal teli helyi járat eltűnt a maga által vert pór, kétes útvesztőjében.  

Néhányan imába fogtak, nehogy felboruljanak, vagy szakadékba hajtsanak. 

Ők már hallottak, vagy tudtak valami hasonlatosat a megyében. 

*