Még hallatszott az utolsó óra végét jelző csengő berregése, amikor az ötödikesek már rohantak is ki az udvarra, a múltporos focipályára.
- Velem van Ernő, Zoli és Dogtari – rendelkezett egy ifjú, aki hóna alatt szorongatta a labdát, ezzel jelezve a tekintélyt.
- Az nem jó, folyton ti nyertek – tiltakoztak a másik csapatból. – Nincs semmi esélyünk.
- Esély mindig van – vigasztalta a „főnök”. – A Chelsea négy évig nem kapott ki otthon. Most mégis megtörtént.
- Nálam az is bravúrnak számít, ha négy napig nem kapok ki otthon… - szólt lakonikusan egy alacsony, barna srác.
Közben elfoglalták a helyüket, épp elhelyezték szertartásosan a pettyest a kezdőkörben, amikor berepült közéjük egy másik labda, és hangos indiánordítással a hatodik bések megszállták a pályát.
- El innen, törpék! – rikoltotta Csabi aki az internetre pasziánszozni jár, és pedellusi védelem alatt áll.. – Ma a nagyfiúk fociznak. – És akkorát rúgott az ötödikesek labdájába, hogy az átszállt a kerítésen, ki az utcára, a templomig, ahová el sem ér a burkolat. A kicsik méltatlankodtak ugyan, de ujjat húzni nem mertek. Lekuporodtak a poros pálya szélén, és szomorúan figyelték a felsőbb évfolyamosok játszadozását. Rövidesen azonban újabb gyerekek érkeztek. Ezúttal a rettegett nyolcadikos banda, Colos Tomi és a haverjai. Nekik is most szottyant kedvük a játékra.
- Húzzatok el, Mütyür! – kiabálták már messziről, és Tomi láttán bizony a hatodikosok behúzták a nyakukat; hónuk alá csapták a bőrgolyót, és vert seregként elkullogtak. A végzősök hatalmas lövésekkel melegítettek; látványosan trükköztek, hogy imponáljanak az ötödikeseknek, akik némi kárörömmel figyelték, hogy korábbi elüldözőik milyen pórul jártak.
- Na, ezt védd ki, haver! – zengett a Colos hangja; lövése elzúgott a kapufa mellett, az iskola faláról pattant vissza. Éppen Spártai tanár úr kezébe.
- Ez gyönge lövés volt, Tom, – ingatta a fejét a testnevelés szigorú oktatója.
- Nem kellene inkább a dolgozatra készülni? – érdeklődött a matektanár, és mellel átvette a feléje dobott labdát, aztán ballal nagy gólt zúdított a felső sarokba. – Azt hiszem, Szöcsi – mondta a kapusnak enyhe iróniával, – jobb volna ha az egyenletekkel ismerkednél. Elég gyengén szerepelsz mostanság.
Ekkorra már előkerült a történelem- és két angoltanár is. A nyolcadikosok a pálya szélére húzódva figyelték a tantestület dekázgató, passzolgató tagjait. Végül Colos – talán hogy valamit megőrizzen megtépázott tekintélyéből – intett a társainak: „Gyerünk haza!”
Az ötödikesek most azt figyelték, ahogyan Gyuri bácsi, korához képest meglepő sebességgel elrobog a szélen, és középre ível, de Spártai tanár úr csúnyán mellé fejeli.
- Ha kitombolták magukat, kollégák – zúgott az emeleti ablakból a direktor szinkronhangja – jöjjenek fel, kezdődik a testület értekezlete. Nem lesznek meg a munkával, s elmaradnak a dolgaink.
A tanerők morgolódva, méltatlankodva, de megindultak a bejárat felé. A labdát ott hagyták.
Az ötödikesek felpattantak a pálya széléről, és bakugrásokkal rohantak a kapuk felé.
- Velem van Ernő, Dogtari és Zoli!…
Az iskola apraja nagyja már rég az új leckét biflázta, mikor a tanárok még testületileg tanakodtak. Végül a szülők csupán az elszámolás után, az előírt befizetéseknél vették észre, hogy ismét okultak egyet. Már megint többet kérnek.
*
