Válság ( - Jobbszél)

Az asszony meggondolatlanul kinyitotta a kamra ajtaját, és alig tudott félreugrani a kizúduló bögrék elől. 

Kettő rá is esett, fájdalmas arccal tapogatta az ütés helyét.

-Mi ez? – kérdezte a férjétől, aki felelte:

-Azt mondja a Viktor mindig a tévében, hogy dolgozzunk még többet. Én szeretem a Viktort, hallgatok rá, hát még több bögrét csináltam. De mivel senki sem veszi meg, a maradékot bepakoltam a kamrába. Látnád, mi van a garázsban! De ez semmi! A múltkor elmentem a vásárba, hátha túladok rajta. Vevő nem akadt egy szál se, de árusok voltunk páran. Ült mellettem egy sajtkészítő. Panaszkodott, hogy belefulladnak otthon a sajtba, mert Viktor mondta, dolgozzanak többet, hát nyomatják keményen a sajtot, de nem bírnak szabadulni tőle. Kérdezte, nem vennék-e egy kis sajtot. Mondtam, ha vesz tőlem bögrét. De van már elég bögréje, ezért megkérdeztük a túlsó szomszédot. Ő reggeltől-estig dobozol, három méter magas dobozhalom állt előtte, szüksége volna bögrére, mert a régi eltörött, de amíg nem ad el néhány dobozt, nem fog vásárolni. Rövidesen megörültünk, mert megállt a pultjánál valami fickó, nagy szüksége volna dobozokra, de egy árva petákja sincs, mert könyveket ír, a múlt héten is írt kettőt, mert a Viktor mondta, hogy dolgozzunk többet, és ő szereti a Viktort, hát dolgozik, mint az állat, de ki a fenének kellene könyvek, amikor sajtra sincsen pénzük? Közbeszólt erre a fafaragó – kis kereszteket, sámlikat, ruhafogasokat, játékokat farigcsál –, hogy vegyünk tőle hintalovat a gyereknek, akkor ő vesz könyvet az írótól, az vehet végre dobozt és akkor a dobozos vesz tőlem bögrét, én meg veszek egy kis sajtot, de sajnálkoztunk, hogy nagyok már a gyerekek, s a keresztfiúnknak vehetnénk ugyan hintalovat, na de miből, ha egy rohadt bögrét sem adtunk el reggel óta. Valaki kitalálta, hogy csereberéljünk bögrét dobozra, dobozt könyvre, könyvet hintalóra, ez tetszett is mindenkinek, de amikor jött a gázos, és felajánlottunk neki nyolc bögrét meg egy félig kész krimit a számlára, körberöhögött.

*

Focigála ( Vak-ráció, játékos okulás)

Még hallatszott az utolsó óra végét jelző csengő berregése, amikor az ötödikesek már rohantak is ki az udvarra, a múltporos focipályára.
- Velem van Ernő, Zoli és Dogtari – rendelkezett egy ifjú, aki hóna alatt szorongatta a labdát, ezzel jelezve a tekintélyt.
- Az nem jó, folyton ti nyertek – tiltakoztak a másik csapatból. – Nincs semmi esélyünk.
- Esély mindig van – vigasztalta a „főnök”. – A Chelsea négy évig nem kapott ki otthon. Most mégis megtörtént.
- Nálam az is bravúrnak számít, ha négy napig nem kapok ki otthon… - szólt lakonikusan egy alacsony, barna srác.
Közben elfoglalták a helyüket, épp elhelyezték szertartásosan a pettyest a kezdőkörben, amikor berepült közéjük egy másik labda, és hangos indiánordítással a hatodik bések megszállták a pályát.
- El innen, törpék! – rikoltotta Csabi aki az internetre pasziánszozni jár, és pedellusi védelem alatt áll.. – Ma a nagyfiúk fociznak. – És akkorát rúgott az ötödikesek labdájába, hogy az átszállt a kerítésen, ki az utcára, a templomig, ahová el sem ér a burkolat. A kicsik méltatlankodtak ugyan, de ujjat húzni nem mertek. Lekuporodtak a poros pálya szélén, és szomorúan figyelték a felsőbb évfolyamosok játszadozását. Rövidesen azonban újabb gyerekek érkeztek. Ezúttal a rettegett nyolcadikos banda, Colos Tomi és a haverjai. Nekik is most szottyant kedvük a játékra.
- Húzzatok el, Mütyür! – kiabálták már messziről, és Tomi láttán bizony a hatodikosok behúzták a nyakukat; hónuk alá csapták a bőrgolyót, és vert seregként elkullogtak. A végzősök hatalmas lövésekkel melegítettek; látványosan trükköztek, hogy imponáljanak az ötödikeseknek, akik némi kárörömmel figyelték, hogy korábbi elüldözőik milyen pórul jártak.
- Na, ezt védd ki, haver! – zengett a Colos hangja; lövése elzúgott a kapufa mellett, az iskola faláról pattant vissza. Éppen Spártai tanár úr kezébe.
- Ez gyönge lövés volt, Tom, – ingatta a fejét a testnevelés szigorú oktatója.
- Nem kellene inkább a dolgozatra készülni? – érdeklődött a matektanár, és mellel átvette a feléje dobott labdát, aztán ballal nagy gólt zúdított a felső sarokba. – Azt hiszem, Szöcsi – mondta a kapusnak enyhe iróniával, – jobb volna ha az egyenletekkel ismerkednél. Elég gyengén szerepelsz mostanság.
Ekkorra már előkerült a történelem- és két angoltanár is. A nyolcadikosok a pálya szélére húzódva figyelték a tantestület dekázgató, passzolgató tagjait. Végül Colos – talán hogy valamit megőrizzen megtépázott tekintélyéből – intett a társainak: „Gyerünk haza!”
Az ötödikesek most azt figyelték, ahogyan Gyuri bácsi, korához képest meglepő sebességgel elrobog a szélen, és középre ível, de Spártai tanár úr csúnyán mellé fejeli.
- Ha kitombolták magukat, kollégák – zúgott az emeleti ablakból a direktor szinkronhangja – jöjjenek fel, kezdődik a testület értekezlete. Nem lesznek meg a munkával, s elmaradnak a dolgaink.
A tanerők morgolódva, méltatlankodva, de megindultak a bejárat felé. A labdát ott hagyták.
Az ötödikesek felpattantak a pálya széléről, és bakugrásokkal rohantak a kapuk felé.
- Velem van Ernő, Dogtari és Zoli!…

Az iskola apraja nagyja már rég az új leckét biflázta, mikor a tanárok még testületileg tanakodtak.  Végül a szülők csupán az elszámolás után, az előírt befizetéseknél vették észre, hogy ismét okultak egyet. Már megint többet kérnek.     

*

Jemeljan ( - jobbszél)

Otthonában kerestük fel Gyurcsány Ferencet. Végigmentünk az úszómedence szélén, megnéztük a tágas szobákat, az antik bútorokat, elgyönyörködtünk a panorámában, megcsodáltuk a híres csillárokat.
- Mi viszi rá Önt – értetlenkedem, míg ő kaviáros szendvicsét majszolgatja –,hogy nap mint nap bejárjon a Parlamentbe, ahelyett, hogy a medencéjében úszkálna? A hatalom? Hiszen abban nem sok öröme telt; sem népszerűség, sem az alkotás öröme, sem a tisztelet. A szajré? Azt már megszerezte. A félelem? Ugyan, ha úgy adódik, így is lecsukják, a mentelmi jog nem védi meg a kétharmaddal szemben. Akkor miért?
Kihúzza magát, öntudata az Eiffel-toronnyal vetekszik.
- Mert én vagyok Fleto Fletonovics Jemeljan, akinek küldetése van. Meg kell tanítanom kesztyűbe dudálni a reakciósokat. 2006 szeptemberében elkezdtük, de félbemaradt. Itt van Jemeljan életrajza, a blogom számára írta Gréczy Zsolt. Vátesz volt, az eszme megmentője. Kiadta a parancsot az ellenforradalmárok megregulázására; még a börtönben is verette őket, mint az amcsik az arab foglyokat. Térdepeltek a rádió udvarán; érti, a rádióban, mint 56-ban… Mert csak az erőből értenek! – Hirtelen elsírja magát. – Ez lett szegény Jemeljan veszte: túlságosan akarta a sikert, bármit megtett érte. Mert nem szerették gyerekkorában szegény Jemeljant. Az apukája elhagyta, az anyukája egész nap csak a gázórát figyelte. Mondta neki: hagyja a dagadt gázórát másra, de nem, ő csak ment, és teregette a család szennyesét. Szomorú történet ez.
- Hát létezett Jemeljan?
Elsápad, szeme az okuláré mögött kétszeresére nő, különösen csillog. Arca eltorzul, száját félrehúzza.
- Hogy létezett-e? – kiáltja méltatlankodva. – Létezik. Már mondtam: én vagyok. A legendás partizán, a kérlelhetetlen antifasiszta, a népek barátságának kíméletlen harcosa. A fény az éjszakában, az Alfa és az Edda…
- …Omega…
- Az Omega is én vagyok, továbbá a Piramis, a Kisgöncöl és a nagy. Érti már, öregem, miért kell bemennem mindennap abba kurva parlamentbe?